Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-06-01 / 6. szám
elég a jó tanács, a szép szó, ott nem késhet a bírságolás, mert még mindig sokan vannak, akik csak a maguk kárán tudnak okulni. A Lenfonó Vállalat vezetői nem a töprengök táborába tartoznak. Tenni kell, tehát sem okoskodásra, sem fontolgatásra nincs idő, mi hát a megoldás? Közös tanácskozáson, amelyben részt vettek a vállalat vezetőin kívül a „vizesek” tehát a Szombathelyi Igazgatóság szakemberei, de ott voltak a vízügyi társulat munkatársai is (még akkor nem sejtették, hogy ők lesznek a kivitelezők) és megállapodás született, hogy nagyüzemi méreteknek megfelelő ülepítő, derítő medencéket kell építeni, ahol a pangó víz a pataktól távol természetes körülmények között elpárolog és részben elszivárog, nagyobb része azonban újra használhatóvá tisztul. A tervezés, a talajminták vétele, majd az építkezés megindítása szinte napok múltán követték egymást. Januárban még a kemény fagyok havában írták alá a szerződéseket a gyár, a társulat tehát a kivitelező (Hegyhát—Kemenesaljái Vízrendezési Társulat), és április 15-én minden különösebb ünnepélyesség nélkül átadták a két 5 ezer és a harmadik, a 8 ezer m3-es ülepítőmedencét, amely egymással összefüggő teljes rendszerben évi 50—60 ezer m3 víz befogadására alkalmas, úgy hogy a harmadik, tehát legtisztább ülepítő vizét újra felhasználhatják, áztató viznek. Az első medencéből természetes úton folyik át a második tározóba, innen a harmadikba az áztató víz és amig a folyamat végbemegy a káros anyagok már az első medencében leülepednek és a tisztult víz áramlik tovább a második, illetve harmadik medencébe, ahonnan visszaforgatható. A gyár évi áztató-víz szüksége kb. 60 000 m3, amelyet a patak vízkivételi szivattyúja minden nehézség nélkül ad, de most már nem kapja vissza a nehéz szaggal, súlyos színnel-szennyel megterhelt vizet, így ugyanolyan szép zöldesszürkén folydogál el a gyár alatt, mint valamikor régen. Az útját kísérő füzek, nyárok nem a fekete lében áztatják gyökerüket, nem a szennyvíz színe festi meg a vízinövényeket, hanem a természetes öntisztulás nyomán néhány hónap alatt átformálódik a patak partja. És most érdemes leülni számolni, de ehhez a számvetéshez nem szükséges semmiféle számítógép. A derítőmedencék megépítése, a visszaforgató rendszer kialakítása összes kiadásban nem éri el a 2 millió forintot. A bírság évenként megközelítette a 4 milliót. A megépült tározók tisztítása, karbantartása évenként 20—25 ezer forint, ha nagyvonalúan gondolkodunk. Ügy ítélem, nem érdemes folytatni a számolást, de azt fontosnak tartom, hogy a jó példát érdemes népszerűsíteni. A lenfonó vezetői persze jó iskolát jártak. Amikor a szükség törvénye szerint keresték a megoldásokat, megbízást adtak egyik tervező vállalatunknak, hogy segítsenek a szennyvízelhelyezés témájában. A tervezők (nem írom le a nevüket) svájci megoldást ajánlottak ami körülbelül 40 millió Ft-ba került volna! Mert miért ne a legdrágábbat a külföldit, sőt, nyugatit válasszák! Aztán másik árajánlat is befutott: locsolják szét a keletkező szennyvizet, de ez az ötlet is belekerült jó pár százezer forintba. Ekkor kezdték közösen a vízügyi szakemberekkel hazai lehetőségek között és gazdaságosan kutatni a megoldásokat, amelyet együttesen kimunkáltak és megvalósítottak. Nem nyugati, lehet, hogy ilyenformán nem elég előkelő, de hasznos, hatásos és követésre való. Ma már csak egyetlen befejező, vág/ zárófejezet van hátra. A Vízügyi Igazgatóságok azoknak az üzemeknek, ahol tesznek is valamit a szennyezés megszüntetéséért mérsékelni fogja a bírságot, sőt maga jár el, hogy az OVH kéréseiket méltányolja. A lenfonó gyorsaságával adott példát nemcsak a megye területén levő üzemeknek, de az egész országnak, mert aki gyorsan cselekszik nem pazarol. Fábián Gyula A víztározók gátfalát tartósan, időt állóra alapozzák Utolsó simítások a tófenéken 11
