Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-04-01 / 4. szám
vizsgálatot is mi csináltuk. A Larsen szádfailat tizenkét méter mélyre vertük ile, s a talajt cement-besaj tolással tömörítettük. Igen ám, de a szivattyúház ailatt folyós homok feküdt, s az ilyen talaj nem tűri a cement-besajtolást. Kudarcot vallottunk. Kezdtem a fejem törni: ezt még,sem illik annyiban hagyni. Az újítás eredménnyel járt. A viliágán először nekem sikerült folyós homokba cementhabarcsot sajtolni. . . . Amúgy pedig kalandos élet volt az a szakaszmérnökség, A gemenci erdőséget csónakkal jártam. Másutt lovas szekérrel, vagy gyalogosan közlekedtem. Egy-egy nap harminc-negyven kilométert is lekutyagaltaim. — Egy mai fiatat fellázadna ... — Nézd, a munkától nem féltünk. Amikor a társulatnál jelentkeztem, érdeklődtem a munkaidőről. „Munkaidő nincs" — mondták. — Munka van!” A gyaloglás nem ártott meg. Sőt, mint sportolónak (külön kapóra jött. . . Elcsodálkozom. A sárközi iszakaszmérnőkmek, aki nappal a terepet járta, éjszaka a 'kubikosok teljesítményét számolta, sportolni is jutott ideje? — 'Ha már pincetulajdonos, vagyis ős-szekszárdi nem lettem, a teniszpályát látogattam. A helybéli gimnazistáikból csapatot neveltem. Tizennégy versenypályát építettünk. A dunántúli bajnokságot is megnyertük. Szóval jól éreztem magam Szekszárdon. Egészen 1941- Ig. — Jött a há ború ... — Igaz, az is jött. És bele is szólt az életembe, immá r másodszor. De nem emiatt búcsúztam el Szekszárdiéi. Szerettem volna a Sárköz öntözését megoldani. Igen rászorult arra a vidék. De a társulatnál elzárkóztak a gondolat elől. Megipályáztam a Hosszúfoki Társulat igazgató-főmérnöki állását. Ott, Békésben szabad utat nyitottak az öntözésnek . . . No igen, és akikor közbedördült a háiború. A társulat egy mérnököt felmenthetett a szolgálat alól. Ebben én döntöttem. A szaikaszmérnökünik felmentését kértem, öreg, szívbeteg ember — bevonultam helyette én. Hogy mégsem katonáskodtam sokáig, annak története van. Kineveztek munkásszázad parancsnoknak, nem vállaltam el. Azonnali felmentésemet kértem. Huszonnégy óra múlva távozhattam a hadseregből. . . Nekifoghattam végre az öntözésnek! De előbb a 'belvízkérdést kellett megoldani. A Kettős-Körös jobb portján Doboztál Szeghalomig ötven-hatvanezer hold került esztendőről esztendőre víz alá. A bünqösdi szivattyútelepet még megépítettük, de a háború miatt — sajnos — a többi telepet nem építhettük meg. Közben, persze az öntözés ügyét nem hagytam aludni. A Körösökről négyezer holdat öntöztünk. Holdanként ötven mázsás rizsterméssel is dicsekedhettünk. — Gondolom, nem valamiféle csoda miatt... — Újítottam. Előszöris az öntözés szolgálatába állítottam a Gorup-szivattyút. A MAVAG ezt szennyvíz-szivattyúnak szánta, de mi kiválóan hasznosítottuk. Szerencsére megláttam a műegyetemi próba pad on, és sikerült megrendelnem a gyártól, s levin,nem Békésbe. így indult meg a motoros öntözés az országban. Aztán megépítettem az első vízkivételi szivattyút, amelyet a vízállásnak megfelelően mozgathattunk. A szivattyú sínpályán haladt. Ezt a gondolatot a felszabadulás után hasznosítottuk az egész országban. Az első szivattyú viszont tönkrement a háború után. Miért? A lélektelenség miatt! Egy télen át vízben hagyták a gépi 'berendezést! CSATÄK ÉS GYŐZELMEK A felszabadulás utáni idők... Ziegler Károly a fővárosban vészelte át az ostromot, s 45 márciusa már újra Békésben találja a családjával együtt. A gátőrök ellátták kenyérré!, szalonnává!, tojással. — Láttam, hogy szeretnek. Ez jólesett. Erőt adott. Kellett is, mert rámbíztáik a békési földosztás irányítását. Nekiláttunk. Tizenhatezer holdat parcelláztunk ki. A gátőrök, a vízmester, mindenki földiét osztott... Sajnáltaim odahagyni Békést. Pedig hamarosan menni kellett. 1948-ban kinevezték Szolnokra, a Tisza középső folyásán az árvízvédelmi kirendeltség vezetőjének . . . Sokat költöztem, hurcólkodtam én akkoriban. Megmelegedtem az egyik helyen, gyerünk át a másikra,. Szolnokról 1950-ben viszsza Békésbe, Gyulára,, az akikor alakult vízgazdálkodási körzet vezetőjének. Aztán megint Szolnokra, a folyammérnöki hivatal vezetőjének. Az átszervezések kora volt oz, a vízügyet is folyton szétvették, meg összevonták. Még szerencse, hogy nem csapott az országra akkor egy nagy árvíz! Kis szünet után: — Helyette, igaz kaptunk aszályt. Ez 50-ben ért, amikor éppen visszahelyezték Békésbe. Ügy képzeld, hogy a folyók kiapadtak. Romániából a Körösön egy csepp víz ,nem jött le. A kubikgödröket, a téglagyárak gödreit ikiszivatytyúztuk. Bevezettük a szigorú vízkarlátozáist. Azt megszervezni, biztosítani — kemény munka volt. Kormánybiztosiként is csak karhatalommal tudtam érvényesíteni a korlátozás betartását. A gazdaságok vezetői fenyegetőztek, még börtönnel 'is. De a csatát megnyertük. Vizet csak oda juttattunk, ahol föltétlenül szükség volt rá. Minden cseppre vigyáztunk. A rettentő szárazság ellenére, tizenötezer holdon arattunk rizst. Mindössze négyszáz hold veszett oda. — Az aszály után az árvizék is megérkeztek . .. — Igen, 1954-ben és 56-ban. A Dunán. Mindkettőt végigcsináltam, akkor már fővárosi beosztásban. Mert 1952- ben a Vízügyi Főigazgatóságra helyeztek, az áirvízvédel'm'i és folyamszabályozási osztály vezetőjének. A nagy átszervezések után akkor már felkészült, jól kiépített szolgálat vigyázott a vizekre, ötvennégyben például a nagy dunai roham idején éjjel kettőkor riasztottak a lakásomon. „Rajkánál a töltés él alkar szakadni I” És akkor, éjszaka az ágyamból riasztani tudtam a magyar árvízvédélmet. A KPM ügyeleti szolgálat útján riadóztattám az összes dunántúli kőbányát. Reggel kilenc órakor ■ Rajkánál sorakoztak a kővel megrakott teherautóik. A Szigetközt akkor a gátszakadás miatt nem tudtuk megvédeni. De azért ne feledjük el, hogy Győrbe — kivéve a révfalui részt — nem ment be a Duna,. Győrt ímegvéd'tük... Az áirvíz után, az akkori tapasztalatok alapján kezdtünk foglalkozni a buzgáros árvizekkel, a fakadó vizekkel. A kazettás szakaszok kiépítését is akkor 'kezdtük meg. Az ötvenhatos és hatvanötös nagy víz nem is tett már kárt a Szigetközben. — Melyik árvíz viselte meg jobban? A zöldár, vagy a jeges? Az 1956-os jegesár 23
