Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)

1981-04-01 / 4. szám

Az emlékezés, a visszatekintés nem mindig magánügy. Akadnak pályák, életutak, amelyekről elfelejtkezni: a köz vesztesége.

A magyar vízügy e századi történetének is vannak szereplői, akik tapasztalatban, tudásban, küzdelemben gazdag évtizedeket tudnak a hátuk mögött. Folyóiratunk most induló sorozata őket szólaltatja meg, őket mutatja be.

Sárköztől a jeges árig

Beszélgetés Ziegler Károllyal

Budai kertes ház. Az ablak előtt nyújtózó lucfenyők, átelilenben, a völgy túlsó el daliá n a Rózsadomb d éli éldaia. Mintha csak karnyújtásnyira lenne innen, a Zugliget kapujától!, a Virányos úttól.

— Mióta fővárosi lakos lettem, mindig Budára1 vágyódtam . ..

— S miikor lett budai otthona, Károly bácsi?

— 1952-ben. A Ménesi úton.

— Akikor az élet nagyobb félte másutt telt.

Ziegler Károly megsimítja ezüstféhér haját. Tűnődve mondja:

— Ami igaz, igaz. Elvetődtem sokfelé a Kárpát-medencében.

HÍDÉPÍTŐNEK készült

A zöldhuzatú, öreg fotelekre, a díóbarnáira pácolt komódra mutat:

— Ezék a bútorok például Erdélyre emlékeztetnek. Marosvásárhelyre. Csaknem úgy mondom: a szülővárosomra. Mert akként tartom nyilván Vásárhelyt, bár a kolozsvári klinikán láttam meg a napvilágot. De a Bolyaink városéiban nőttem fel, ott állt a házunk, és édesapám a város tisztiorvosa volt. Minden Vásárhelyhez kötött. A Teleki téka, a Bodor kút... Az első megpróbáltatás. Haton voltunk testvérek, hat fiú. Édesanyám korán megholt, apámat 1914- ben behívták katonának. Reám, a tizenhat évesre maradt öt öcsém gondja. Ügy végeztem a Református Kollégiumot, 'hogy közben pótapa voltaim. 1916- ban apámat hazavezényélték, s megnyílt előttem a továbbtanulás útja. Jöttem Pestre, a Műegyetemre.

Megrázza a fejét:

— Szépen hangozna, tudom, de akkor még nem a vízügy vonzott. A fizika, a csillagászat, az építészet érdekelt. Az egyetemen a statika, a hídépítés tetszett meg legjobban. De ahogy hozzáfogtam a tanuláshoz, fejeztem is be. Bevonultam a négyes nehéz tüzénezredbe, meg sem álltunk Paláig, az olasz frontig. A pala! erődben szolgáltam 1918-ig. S mire hazajutottam Marosvásárhelyre, már megbolydult minden... Pestre jöttem folytatni az egyetemet — s egyszerre csak azon vettem észre magam, hogy országhatár húzódik a szülőföldem és a főváros között.

Sietve írom a címszavakat a jegyzőfüzetbe, s közben az első telefonbeszél - getésünkne gondolok. „Az életem érdekel benneteket? Hát akkor beszélgessünk egy órácskát.’1 „Kevés lesz az Károly bácsi!" „Nem olyan cirkaimas az én utam ...” A múltat vallatva még a huszadik esztendejét is alig léptük túl, s amit eddig hallattam tőle, egy regény -lapjait kitöltő életanyag.

— Az egyetem inkább csak működgetett — folytatja Károly bácsi. — Húzódtak, tolódtak a vizsgák. Szóval nem vált az olyan egyetemista élet, mint a mostani. A tanulás mellett munkát vállaltam, mert hazulról támogatást nem várhattam. Az újpesti lakás-hivatalinak dolgoztam, afféle műszaki megbízottként. Hajnalban indultam a lakásigénylök látogatására, hogy napközben időm legyen az egyetemre. A diploma megszerzéséig belekóstoltam a földmérésbe is, a Kisalföldön az Eszterlházy birtokon parcelláztunk. Nem mondóm, a vándorélet megviselt, de akkoriban az ember nem válogatott, örült, ha egyáltalán munkáihoz jutott.

— Gondolom, akkoriban ...

Károly bácsi újra a fejét ingatja:

— Nem, még mindig nem gondoltam a vízügyre. Bár az általános mérnöki diplomában a vízépítés 'is benne volt. De még mindig azt terveztem, hogy építőmérnök lleszék. Ahogy Vásárhelyen megálmodtam. De a véletlen mégis oda fordított a vizekhez. így 'kerültem Szekszá rd na.

— Csak a véletlen?

— Színtisztán az. Ez az igazság. De hát nemegyszer hozza így az élet, hogy szenvedélyhez, hivatáshoz a véletlen viszi el az embert.

— És a véletlen mi volt?

— Az egyik ismerősömtől hallottam 1924-ben, hogy Szekszárdon, az ármentesítő társulatnál meghirdették a szakaszmérnöki állást. Egészen pontosan: a Szekszárd—bátai ármentesítő és belvízszabályozó társulatról volt szó... Szekszárdi lakos lettem tizenhét esztendőre. És itt szerettem meg a vízügyi szolgálatot. Itt jöttem rá, mennyi cselekvési lehető'ség nyílik a gondolkodni akaró, bátor szakaszménnök előtt, milyen sok férfia'S próbát kínál ez a pálya. Nálunk a társulatnál, a Sárközi lapságon a belvízvédelmi művek primitív állapotban voltaik. Belekerültem a nagy belvíz-rekonstrukcióba. Egy személyben végeztem a tervezést, a szervezést, az építkezés vezetését, a munkabér elszámolását. Talán érdekes, ha megemlítem : a társulatnál másodmagammal mérnökös'ködtem. Volt egy vízmesterün-k, négy gátőrünk, három csatornaőrünk. Ezzel a kicsiny gárdával — megesett — egyetlen esztendőben másfél millió pengő értékű beruházást hajtottunk végre. Persze 'kubikosokat fogadtam föl. Helybélieket, sárközi éket Is, meg távoliakat, akik Csongrádiból jötték. Én egyezkedtem a banda-gazdával, én szállásoltam el őket. Sosem volt semmi bajunk egymással. Szerettek a kubikosok, talán azért, mert megérezték, hogy én is szeretem és 'becsülöm őket.

ELŐSZÖR A VILÁGON

Ziegler Károly hirtelen elhallgat. A tények embere ő, nem az érzélmeké.

— No — mondja gyors átváltással —, elbeszélem a legizgalmasabb munkámat. Már ami a Sárközt illeti. A decsi szivattyútelep rekonstruálása. Az 1926- os árvíz idején eltörött a szívóakn-a, s mind felszívta a homokot maga alól. Másfél évig tartott, amíg rendbe hoztuk. Heteket töltöttem a helyszínen. A gátőrházban laktam, a gátőr felesége főzött rám. Hétvégeken látogattam haza a családhoz, Szekszárdra. No de nem ez az érdekes! Hanem az új technikai megoldás, amit kieszeltem. Ehhez tudni kell, hogy akikor még nem volt VITUKI, a talajf órást, a tailajminőség-22

A SZÁZAID SODRÁBAN