Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
Falúak a nádasok kost Honfoglaló elődeink közül azok telepedtek a mocsaraik közé, akik valahol az őshazában is ilyen ingoványos tereiken tanyáztak. Az onnan hozott ősi móddal éltek itt is, az onnan hozott ősi szerszámokat használták és fejlesztették tovább. így éltek a késő ivadékok is, mindaddig, míg a fejlődő kultúra szőkébb hazájuk természeti viszonyait a folyók szabályozása és a mocsarak kiszárítása által meg nem változtatta. De lelki és testi mivoltukban máig legtisztábban őrzik az ősi magyar jellegeket. Idegennek nem fült hozzá a foga, hogy a mocsárvilágba közéjük költözködjön, így tehát nem keveredtek. Tatárok, törökök dúlása idején se futottak szét, megmaradtak együtt. Behúzódtak a „rét" (a nádtetővel borított mocsár) rejtekhelyeire s ha elhamvadt is kicsi falujuk, mihelyt előjöttek, újra felépítették. Beszéli a szájhagyomány, hogy Szerep, Sárrétudvar, Bajom, Rábé, Bihartorda lakói hadjáráskor mindig a Keményszigetre menekültek. Az öreg Berettyó hajdani folyása mellett feküdt ez a sziget, mélyen a rétben, Szerep alatt. Keskeny kanyargós vízi út, gázló vezetett hozzá a lápok és nádasok közt. Járatlan ember ezen soha el nem igazodik, biztonság kedvéért mégis meghányták kaszákkal. A török százötven esztendeig uralkodott itt, de a rétséget nem tudta bevenni. Észtérházy Pál írja az 1636. évi szalontai ütközetről, hogy a szétszórt török sereg, mivel az utat nem ismerte, nagyobb részben elveszett a sárréti mocsaraikban, némelyek pedig néhány hét alatt is alig verekedtek ki belőle. Nem csoda, hiszen négy vármegye: Bih ar, Békés, Jászkun szol nők és Hajdú jó részét borította. víz meg víz, mocsár meg nádrengeteg volt a falvak határa meresmerevül. Itt-ott emelkedett ki egy-egy sziget, halom, porong, szélesebb földhát. K. Nagy Sándor egy régi bihari író. Komódiról azt jegyezte fel, hogy „mintegy 15 000 hold nádas borította az egész határt, a faluból is csak két helyen lehetett száraz földön kijutni. Még halottaikat is csokraikon hordták a temetőbe. Vallóban nagyszerű volt látni 40—50 csolmakot egy temetésen, amely cscrlinakraj előbb a templom mellett kötött Iki, hova szintén többnyire csolna'kan jártak. A házaikat magas cölöpökre font vesszőből építették, melyhez sártapaszt használtaik, s midőn jött az árvíz, a házban volt holmikat felrakták a pallósra s nyugodt szívvel nézték, hogy a víz miként mossa ki a ház falát, mert tudták, hogy a cölöpök és a vesszőfonás ott marad, csak a fal úszik el. Iszap pedig elég maradt ott, hogy újra el lehessen készíteni a tapasztási munkálatokat.” — Osváth Pál, a Sárrét utolsó híres csendbiztosa pedig Szerepről ír. Ez a falu 1751-ben költözött a 'mai helyére, mert a réginek nem volt kijáró útja a lápból. De olyanformán történt, hogy cseberből vederbe esett. „A toronyból nézve a határt, abban a száraz 5—600 holdnál többre nem számíthatott, mert a község is csak mint tengeren egy kis sziget, úgy libegett a roppant víz között. Ekkor (az 50-es években) csupán Udvari felől egy másfél öl keskeny, mindkét oldalról buja náddal szegélyezett földtöltésen lehetett Szerepre bejutni.” Hajón közlekedett a falvak népe. Az Ecsedi-lápon, a Bodrogközön meg a Rétközön is szaksztott ilyen volt a helyzet. Mikor a Tisza kicsapott, olyan lett a Rétköz, mint a sík tenger. Emlegetik az öregek, hogy a rét vizéből kiemelkedő szárazulatokra települt Beszterce, Kanyár, Kékese lakói közt akadtak olyanok, akik életükben sem ültek szekéren. Nem poros utakon járt a Rétköz népe se, hanem hajóba ült és egymásba ágazó ereken, e rgeken, úszókon, úszványokon közlekedett. Bércéi, Paszab, Búj, Halász, Rád, Berencs, Dögé, Litke már a rét szélén feküdtek, de azért ezeket is annyira körülvette a víz, hogy tengelyen csak szárazabb esztendőkben le'hetett őket megközelíteni, holmi földnyelveken, gátak tetején és bürökön (vízbe hányt és cölöpök közé szorított nádkévéken) keresztül. SZANTANI-VETNI csak az ármentes szigeteket, vagy miként a Rétközön nevezték: a belföldeket lehetett. Hajóval vitték be az ekét és hajóval hordták haza a termést is. Szűkön ha megtermett az esztendei kenyér. A rétközi belföldekkel meg fölösen is baj volt. Legtöbbnek csak körül az alját művelhették, mert a teteje sívó homok volt, amivel a szél játszadozott. Nagy gazda volt már az, akinek 4—5 mázsa rozsa termett. Jobban megfelelt ide a tengeri. Az őszi vetéseiket ritka esetben hagyta meg a víz, a tengeri viszont beérett őszre, ha május végén vagy júniusban vetették is el. Ennek lisztjéből sütötték itt a kenyeret, amit káposztalevélre téve vetettek be a kemencébe. Híre ment, ha valahol búzakenyeret sütöttek s azt mondják, hogy ünnepélyesen, hegedűszóvail kísérték a kemencébe. De ha tengeri se termett, akkor fű nőtt a kemence fenekén, mert tél beálltáig nem volt miért fűteni. Krumplival pótolták a kenyeret. A ibogdáoyi harang tehát méltán kérdezhette: Boldog Isten, miből élnek szegényeik? A besztercei viszont őszintén felelt rá: Csíkból, halból, csíkból, halból! Miiként Kuthy Lajos írta 1847-ben: Mivel szántóföldjük nincsen, saját vetés nélkül táplálkoznak, mint az égi madár. A rét természeti gazdagsága volt megélhetésük forrása. Mint halászok, csikaszok, nádvágók, gyékényszövők, kosárkötők, amit a rét termett, azt szedték össze. Nem volt olyan ház, ahol valamilyen halfogó szerszám ne akadt volna. Az ereik meg tele voltak nádiból vert vejszékkel és vesszőből font varsákkal. A hal volt a fő táplálék. Sokféleképpen tudták elkészíteni. Főzték paprikásán, édesen, savanyúan, hagymával, rántva. Sütötték nyárson, meg nádlevélbe takarva, szabadtűz Z'soráíjában. Az apraját a fűtött kemencébe öntötték (ugyanígy a csíkot is), s mikor megsült, bicskával megtisztították, belét kilökték és sóval bepergetve fogyasztották. A vízimadarak töméntelen sokasága szintén hússal meg tojással látta el a rétségek lakóját. Kosárszámra vitték haza a madártojást, sokszor még a malac is azt evett. A RÉTSÉGEK EMBERE ebben a környezetben termett s el sem tudta képzelni, hogyan élhetne meg másforma világban. Alkalmazkodott a természethez s a természet, szerényen bár, de kevés munka árán eltartotta. A rétközi legények táncmulatságban ezt kurjantották leghegyesebb kedvvel: Vígan élek, happáré Ha nincs kenyér, van máié! Miikor a bodrogközi Sára községet elöntötte a víz, a kiköltöztetett lakosság a csendőrség felügyelete dacára is éjjel vissza szökött, hogy a padláson várja be az ár apadását. Hát mikor az Ecsedi-láp lecsapoiását megkezdték! A tyukodi híres ifattyúik meg a pákászok botrakaptak és kicsi híja, hogy helyben neim hagyták a tekintetes vízszabályozó deputációt. Bezzeg az idegein nem érezte jól magát a nádas közt. Hajdanában Gégény újonnan választott prédikátora így kezdte beköszöntőjét: „Kék, Beszterce, Gégény, Berencs, — Isten ilyet többet ne teremts!" A kányán nótárius is ezt a nézetet vallotta. Versbe faragta keservét : Nincs ennek egyebe, Csak hala meg nádja, Kaputos embernek felkopik az álla. Az emlékezők szerint, mikor harmadjára akadt meg a torkán a halszálka, úgy elment, hogy színét sem látták többet. Hát így éltek a nádlakók, meg akik közéjük vetődtek! Szűcs Sándor Ülésezett az MHT Intéző Bizottsága A Magyar Hidrológiai Társaság Intéző Bizottsága március 3-án tartotta soron következő ülését. Dr. Szalay György főtitkár adott tájékoztatást és értékelést a társaság elmúlt évi feladatainak végrehajtásáról. Dr. Hegedűs Lajos ismertette a társaság 1981. évi és az 1985-ig terjedő időszak célkitűzéseit. Az ülésen jelien volt és részt vett a vitában Kovács Antal államtitkár, az OVH elnöke és dr. Tóth János METESZ főtitkára. 30
