Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
gyünk!” Mintha 'katonák lennénk. De hát nem voltunk-e azok? S a katonáikkal karöltve dolgoztunk. Kaptunk is jó munkánkért árvízvédelmi érmet, meg pénzt. — Szerették a Dunát? — Egyikünk se! Nem az áradás miatt, hanem mert vágyott vissza a szívünk. Más ám a Tisza! Mi csak itthon vagyunk itthon a megszokott helyünkön. 1970-ben a román határtól a jugoszláv határig mienk volt a Tisza. Sőt, a Körösre is átszállítottak bennünket. Ott a zsilipfogás után visszajöttünk. Védekeztünk Szegednél is a város mindkét oldalán. Legutóbb, a múlt évben a Körösöknél voltunk. Ilyenkor én vagyok a főszakács! A beszerzéstől kezdve minden rám tartozik. Tudom, hogy miből mennyi kell. Eleinte, tudja, étkezdében etették az embereket, adtak 51 forintot naponta. S az emberek éhesek voltak. Én men 22—23 forintfoól kihoztam a háromszori étkezést. — Most mi a munkájuk? — A szegedi partfalat építjük. Amikor hozzákezdtünk, 1974-ben, majdnem megvertek minket a szegediek. Mert azzal kezdtük, hogy robbantottunk. Sajnálták a régi partfalat. Míg az emberek neim látják, hogy mi lesz a régi helyén, addig csak a sajnálat van. Aztán évről évre jobban látszott, hogy mi van itt születőben. Akkor meg már mindenki azt akarta, hogy minél hosszabb legyen a partfal. Már az új hídon is túl járunk, az idén ez a munkánk. Eddig szerencsénk volt, eddig nem kellett egy napot sem mulasztani. Hogy mi mennyit dolgoztunk . . . Nem szeretek sirni, mert akkor azt mondanák, hogy ni, a Suti banda . . . Nem. Mi mindent megcsinálunk. Amikor jött a 42 vaqonos uszálv, teli tokaii 'kővel, s rakodni kellett, hát rakodtunk. Talicskáztunk. Mecmutattuk, hogv nem felejtettük el a talicska nyelét. S nekünk csikóink sem voltak. A nagyobb kőből 5—6-ot beletett az ember, aztán elege volt mire 'kitolta a partra. Ma már se híre, se hamva ennek. Ma már markoló rakodik. Bizonv. abban az időben jelentkezett eqy-két fiatal a brigádba, ott voltak egy napig, kettőig, aztán 'leléptek, faképnél hagytak bennünket. Ismeri a szegedi partfalat? Akkor tudja, hogy az egész város büszke rá. Még a réai vízi rondellát is visszaállítottuk. Ki hitte volna addig, hoqy van egy nagy bástya a vár előtt a vízben .. . — De meg-megszakították a partfal építését... — Műszói volt. 1979-ben üneDelte a város az újjászületését. Mert 100 éve, akkor öntötte el Szeaedet a Tisza. És erre az évfordulóra állították fel a hires emlékművet. Na. ezt is mi csináltuk. Már persze ami ránk tartozott. A tereprendezést, ímea a többit, a partfaJ'kiképzést. Tudia, milyen csodálatos érzés ott sétálni. Elvittem az asszonyt is egyszer, amikor bent járt a városban, hogv leüljünk a Dugonics téri szökőkút elé. De eljár a szám, most meg előreszaladtam. Ezt most mondjam, vagy . . . Egyik óra megy a másik után. Egyik emléket követi a másik. Mert annyi emléke van Suti Pál kubikos csoportvezetőnek —, hogy azt a titulust adjam neki, ami megilleti —, amennyi három napba sem fér bele. De mondja, mondja, ahogyan feltörnek az emlékek. Meséli a tiszavirágoktól ékes folyót, innen egy nagy ugrással az NDK-ban járunk, ahová lám eljutott, látta Drezdát és Lipcsét, járt Prágában, Jugoszláviában, világlátott ember lett a hajdani kisbéres. És vizsgáit emlegeti, ,,a legutóbbit a motrakból tettem”, két évig tanfolyamra járt, hogy jó döntőbizottsági tag lehessen, addigra már 'megjárta az élet iskolája mellett a szakszervezetét is, a bizalmi tisztségtől eljutott az szb-elnök posztjáig, mert az is volt három évig, azután sokáig a MEDOSZ vízügyi szakosztályában is tevékenykedett, kubikostársai érdekében. S mert ki nem maradhatna a felsorolásból, hát elmondja sorrendre: miféle bronz, ezüst, arany koszorúkat szerzett már ez a banda, pardon, a szocialista brigád, de hát ők tudják, ha bandát emlegetnek, nem sértenek, inkább dicsérnék . . . De megváltozott a világ! Palába még gyalogoltak, Nagyfába már saját biciklivel jártak, most meg ezt a gyevi brigádot mikrobusz hordia-viszi mindenhová, Algyőről a munkába és onnan meg haza. Olasz László a gépkocsivezető, diktálja a jegyzetbe a jó sofőr nevét, úgy látszik megérdemli a brigád szeretetét. — Tudja mi bánt engem? — szegezi szemtől szembe a kérdést. És nem vár viszontkérdést, de mondja is, magától, megemelve egy fokkal a hangját: — A fiatalság! Nem olyanok ezek, mint mi voltunk, annak idején. Nem is nagyon iparkodnak olyanokká válni. Mi idősebbek ugyancsak aggódtunk értük. Nem is tudom mi lesz a szakmával, ha mi kiöregszünk! Úgy gondolom — méz ki a behavazott folyópartra —, hogy velünk majd kihal ez a szép szakma! Mi nagyon lelkiismeretes embereik vagvunk. Ezért se veszünk be magunk közé akármilyen embert. Mert sajnos — sóhajt egy jó nagyot —, vannak ,,sömmi embörö'k” is! Dohog, fújtat, haragszik. Csak nem a saját gyerekei miatt ilyen? Rázza a fejét. — Nem, nem. Nekem hála istennek, nincs bajom velük. Két fiam van, két lányom. A Dénes fiam éppen most katona Szentesen, ő 24 éves, egyébként kőműves, szereti a szakmáját, s tudia miért lett Dénes? — Közelebb hajol. Titkot súg: — Mert volt egy öcsém, ő volt Dénes, meghalt háromesztendősen. Mikor megszületett az első fiam, mondtam, hadd viselje tovább a Dénes nevét. Ezért lett Dénes. Julianna lányom 23 éves. Varrónő Szegeden, a ruhagyárban. Éva meg 20 éves, technikus vízügyi szakközépiskolát végzett. — Na végre — mondom, —, legalább valaki továbbviszi a szakmát. Ingatja a fejét, szomorúan. — Elcsalták a Volánhoz, ott többet fizetnek. De hát 'ki tudja, még visszajöhet . . . Már csak a legkisebb fiú maradt hátra. — Ő viseli az én nevemet. Pál lett, 19 esztendős, autószerelő. Divatos szakmát választott. Mondom, nem az én gyermekeimmel van nekem bajom, hanem a mai fiatalokkal ... — Mi volt a legszebb az életében? — Eqyet nem tudok mondani. — Akkor mondjon kettőt. — Inkább hármat. — Jól van. Mint a mesékben. — Az első volt a gyönyörök kertjében a gyerekkor. Úgy ahogy volt. — A második? — A család. A gyeröikeiim. — És a harmadik? — A munka I Talán ez volt a legszebb. Amikor a nagy buzgárt elfogtuk, vagy mikor a partfalat dicsérték, vagy most nyáron, amikor készem lett a szökőkút . . . Itt vagyunk, a szegedi szökőkótnál. Erről mesél. — Látta már? Mert ez a legfontosabb. A szegedi színes szökőkút a Dugonics téren, az egyetem előtt. Ha látta, akkor el tudja képzelni, milyen gyönyörűséget csináltunk. És tudja, hogy milyen mélységben dolgoztunk? 5,50 méterre leint. Mert a aépeknek is helyt kellett ám csinálni. Csak odaállnak ma az emberek a szökőkút elé és nem is sejtik, hogy milyen iszonyatos mélységben dolgoznak lent a gépek. És ezt mi kubikoltuk ki. Ez kubikos munka volt. Úav ám I Amikor kész lett, bejött a család. Csak gyönyörködtünk benne miindanynyian. Ez az igazi megnyuqvás, hogv az ember látja munkája eredményét. Hogy nem hiába él. Hogy tesz valamit. Szeged határában akármerre járok, én mindig az én munkámat látom. És ez nagyon iá érzés. Ez a legjobb a világon. — S hol van az a múzeum, ahol őrzik a régi bográcsot, a csákányt, az ásót. . . — Csak át egyenest az új hídon, az újszeged! oldalon. Őrház volt azelőtt, ma múzeum. Én méq nem láttam, de ezt ki ne írja ám. Pedig régóta készülök odamenni, maid egyszer, a családdal, hogy megnézzük az öreg bográcsot. Lehet, hogy a régi cselédszerződésemet is odaadom, ott van annak is a helve, a múzeumban. Nem iái mondom? Mit csináljak én otthon véle? Elhallgat. Maqában azt firtatja talán, meddig kell állmok a 'kemény tél miatt. Meg azt, ez a napja se ment el eredménytelenül. S talán azt Is: milyen jó volt kimerni az emlékezet kútját. — Tudja, mit sajnálok? — Megírom. — A Bertalan Lajos emlékművet. Ott állt az új híd újszeged! hídfőjében. Le kellett bontani. Eleinte még mondogatták, felállítják valahol. Nem tud róla semmit? — Nem I — Kár! Kezelünk. Búcsúzásul fényképeket vesz elő. Egyre azt nyújtogatja, ahol ő társaival együtt, munka közben aliaalig látszik, de helyette ott magasodik a készülő partfal, s háttérben a Fogadalmi templom. — Bizonyság, hogy mi mindent csináltunk. De hát kell a bizonyság? Ha majd nyugdíjas lesz, bejön Szegedre, leül a partfal előtti sétány padjára, s nézi a művét. Vagy ül a Dugonics téren és gyönyörködik a színes szóik ők útban. Ez lesz a boldogság. Vagy akkor sajnálja majd az elrepült éveket? Ezt akkor kell majd megkérdezni tőle, Suti Páltól. De erre még várni kell majdnem egy évtizedig. Takács Tibor 22
