Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
Az emberiség Eldorádója ? A világóceán kincsei „Valóban a világóceán az emberiség természeti készleteinek utolsó tartaléka? Hogyan kell megszervezni kiaknázását, milyen szabályokat és biztonsági intézkedéseket kell betartani?" Ezekre a kérdéseikre keresi a választ Claude Riffaiud, aki egyike a világ legtekintélyesebb óceánológ usaiinalk, és a francia óceánkiaknázási nemzeti program megalkotója. „Jövőnk az óceán" című könyve kimerítő képet ad a világóceán biológiai és ásványi készleteinek kiaknázási lehetőségeiről — írja Z. Tveritnyeva a szovjet „Sportbúvár" 60. számában megjelent cikkében, majd összefoglalja a francia óceámológustól átvett kérdésekre adható választ. Az 1960-as évek közepén megváltoztak az ember nézetei a földünk 71%-át elfoglaló világóceánról. Felismerte gazdasági jelentőségét és azt, hogy készleteinek kiaknázása ma már életszükséglet. Szakembereik véleménye szerint az óceán — egyebek között — hivatott megoldani az ember élelmezési problémáit is. Az ENSZ Élelmezési és Mezőgazdasági Szervezetének (FAO) jelentése szerint minden második ember hiányosain táplálkozik, míg a világóceán szinte végtelen mennyiségű fehérjét rejt magában. Jelenleg azonban a világ fehérjeszükségletének csak mintegy 10%át adja, mert még a halászat sem merítette ki lehetőségeit. Az 1970-es év termelése 60 millió tonna volt. A szakemberek egy része azt vallja, hogy a világóceán évenkénti ihalszaiporulata ennek a mennyiségnek körülbelül 3,5-szerese, azaz 200 millió tonna. Az ilyen mértékű halászat nem csökkentené a meglevő készleteket — ha a biológusok megállapítanák az egyes fajták lehalászásának mennyiségét és a kifogható méretek minimális értékét. Ez azonban csak egyik része a feladatnak. Az óceán élelmiszer-tartalékait nem lehet megőrizni a szennyeződés elleni harc nélkül, mert a hatalmas vízkészlet „az ipari, mezőgazdasági és lakossági szennyvizek óriási tárolójává alakult át” írja a francia szerző. Még nem teljesen tisztázott a szenynyeződés hatása az óceán faunájára és flórájára, de már ismeretes az, hogy a higany káros vegyületei megtalálhatók a Svédország partjainál élő halak szöveteiben, a fókák májában. Veszélyes az olyan közvetett hatás is, mint a fajták genetikai sajátságainak megváltozása, ami kisebb-nagyobb mértékben kihat a szaporulatra is. A világóceán élelmiszer-tartalékainak feltárása és ésszerű hasznosítása nem jelenti a problémák egyedüli megoldását. Az emberek már régen is próbálkoztak a halaik és puhatestűek tenyésztésével. Időszámításunk előtt 2000 évvel Kínában mesterséges tavaikban pontyot tenyésztettek, a rómaiak pedig osztrigatenyésztéssel foglalkoztak. Napjainkban a tengeri szervezetek óceánban való tény észté sével ki sérletez ne к. A francia szerző úgy véli, hogy az „alkvakultúra" gazdaságilag jövedelmezővé válik, ha sikerüli legyőzni a problémáik sokaságát. A tengeri halaik és más szervezetek intenzív tenyésztésének módszertana ma még kísérleti stádiumban van. Japán viszont már ipari .mennyiségben tenyészti a tízlábú ráíkfajokat, például a gránátgamélát. Az aikvalkultúra nem csupán halaik és más tengeri szervezetek tenyésztését jelenti. Jelenti a fiatal halak telepítését a tenger gondosain kiválasztott területeire, a felszíni vízrétegek gazdagítását a mélységi vizek felemelésével, mesterséges zátonyok létrehozását, algáik tenyésztését, a part menti zónák védelmének megszervezését, a (különféle fajták áttelepítését. A jól előkészített és végrehajtott telepítés példája a Kaszpi-tengerben (1939—1941) tenyésztett tengeri férgeké. A tenyészet gyorsan megsokszorozódott, alapvető táplálékává vált a tokhaitokmok, s így biztosította a populáció mennyiségi stabilizálódását. „Az óceán a világ Eldorádója” ... írja Claude Riffaud. Benne megtalálhatók a Földön ismert összes ásványok oldott állapotban, lebegő szemcsék, vagy lerakódások formájában. Nem is oly rég az ember még nem látta hasznosításuk elengedhetetlen szükségességét, de a jövőben feltétlenül a tenger mélységeiből szerzi be ércszükségletét, a tenger vizét használja fel édesvíz előállítására, kivonja belőle az értékes oldott anyagokat. Ausztrália part menti övezeteiben már napjainkban is a víz alatti lelőhelyekről nyerik a világ cirkon és rutil össztermelésének a felét. Mindkét ásvány gyémántfényű. Már ma is ipari méretekben termelik ki a tengervízből a nátriumot, a klórt, a brómot és a magnéziumot. Az óceán adja a világ brómtermelésének 90, magnéziumtenmelésének 60 százalékát. Kinyerésükhöz óriási menynyi ség ű villamos energiát használnak fel, de a szükséglet olyan nagy, hogy a tengervíz hasznosítása még így is jövedelmező. Az 1000 rn-nél mélyebben elhelyezkedő tengeri mezők hatalmas fémkészletekkel rendelkeznek, amelyek „fémkaktélok” formájában találhatók meg: mangán, réz, kobalt, nikkel, vas, magnézium, alumínium, molibdén, vanadium. Nehézfémek óriási készletei találhatók a mélyvízi hőforrásokban és azok környezetében képződött lerakódásokban. A hőforrások sótartalma meghaladja a szokásosat, azok koncentráltan tartalmazzák a nehézfémeket: a vasat, a mangánt, a rezet, az ezüstöt, az aranyat. A Csendes-óceán keleti térségeiben magas kobalt-, króm-, nikkel- és ólomtartalmú hőforrásokat fedeztek fel. A víz alatti olajkitermelés lehetőségeinek feltárása mai mindennapunk egyik fontos kutatási témái közé tartozik. Az évszázad utolsó negyedében több mint 10 000 tengeri olajkutat fúrtak. A jelenlegi olajikitenmeiés túlnyomó többsége a kontinentális talpazaton — 200 méter mélységben — folyik. A világóceán készleteinek jövőbeni hasznosítása csak akkor lehetséges, ha az emberiség már most összpontosítja erejét az óceán természeti környezetének megóvására. Az óceán jövője nagymértékben függ attól, hogy meg tudjuk-e védeni az olajszennyeződéstől. Néhány országban már módszereket dolgoztak ki az olajszennyeződés eltávolítására. A Burton-cég megvalósította az olaj összegyűjtésének intenzív módszerét: speciális berendezések segítségével „forgó tölcsért” hoznak létre, amelyben összegyűlik az olaj, amit már csak el kell távolítani. Veszélyesen szennyezik a világóceánt a bólé ömlő kontinentális folyók. A mosószerek, a növényvédő szerek és műtrágyáik nem hasznosult maradékai, a tisztítotton ipari és lakossági szennyvizek előbb-utóbb a világóceánba jutnak. E jelenség ellen azonban harcolni lehet. Már forgalomban vannak olyan mosószerek, amelyéket a baktériumok lebontanak. A biokémikusok feladata megváltoztatni a rovarölő szereik és műtrágyák kémiai összetételét úgy, hogy a tengervíz hatására lebontódjanaik. Szigorú mennyiségi korlátozásokat kell bevezetni a nitrátok és foszfátok tengervízben megengedhető koncentrációjánál. A világóceán titkainak felderítése, mérhetetlen gazdagságának kiaknázása és hasznosítása már a felnövekvő nemzedék feladata, amelynek munkájától az emberiség élete, sorsa függ. Simó Tibor Ákos Nemzetközi hidrológiai tanfolyam a VITUKI-ban A Vízgazdálkodási Tudományos Kutatóközpontban ünnepélyes kereteik között nyitották 'meg a 12. nemzetközi hidrológiai továbbképző tanfolyamot. Dr. Stelczer Károly, a tanfolyam igazgatója megnyitójában méltatta a tanfolyam jelentőség ét. Elmondta egyebek között, hogy az UNESCO megbízásából a TESCO közreműködésével megrendezett eddigi tanfolyamokon 41 országból több mint 170 vízügyi szakember kapott egyetem utáni továbbképzést hazánkban. A mostani tainfolyamra 14 országból 20 szakember jelentkezett, akik angol nyelvű előadásokon hat hónapon át ismerkednek a magyar vízgazdálkodás és kutatás eredményeivel. Az ünnepélyes megnyitón dr. Kovács György, az Akadémia levelező tagja, a VITUKI főigazgatója üdvözlő beszédében kiemelte a vízgazdálkodás tudományos (kapcsolatait, az együttműködést a kutatási eredmények hasznosításában. A megnyitó záróalktusaként dr. Zálkonyi János, az OVH Nemzetközi Főosztályának vezetője a magyar vízgazdálkodás és a fejlődő országok kapcsolatáról tartott előadást. 23
