Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
hanem Szél Ferencnél, Vásárhelyen, a Galamb utca 6. szám alatt laíkott, annak volt egy tanyája Csókáson, na én ott bujkáltam, amikor hívták a leventéket, előbb persze be kellett mennem a vásárhelyi főtérre, de onnan megszöktem, mert nem akartam én elhagyni a szülőföldemet. Nem mertem a városban maradni, a front már Vásárhely alatt volt, gondoltaim, kiszököm Csókásra. A város háromszor cserélt gazdát, az Újváros határában, a szalmakazlak között láttam jó néhány kilőtt tankot, ilyet is, olyat is. Megmenekültem, Csókáson dekkoltam 45 tavaszáig, akkor hazajöttem. 17 éves voltam ekkor. Volt már saját földünk régről, még a Nagyatádi-féle földosztáskor vettek szüleim 2 holdat, ott kubiko'ltam először, apám mellett, mikor elplamíroztunk egy jó darab földet. Csikó voltam. Tudja mi a csikó? Vagyis hogy ki a csikó? Az a legényke, akinek nyakában az istráng, aztán húzza a talicskát. — Mikor változott az élete? — A katonaságnál. 1949-ben vonultam be, Kőszegre, aztán Nagykanizsa, Nagyatád volt a szolgálati helyem. Majd Nyírbátor. Itt lettem ezredszaikács! A kerületi őrnagy azt kérdezte: tudok-e főzni? Mondtam: tudok. Gyorsan el is sajátítottam a dolgokat. 52-ben szereltem le. Akkor kerültem a vízügyi igazgatóság szakaszmérnökségére, vagyis hogy rosszul mondom: akkor még kultúrmérnöfcség volt a neve ... — Mi volt az első vízügyi munkahelye? — Pálé. Tudja hol van? Kopáncs és Algyő között. Páléban dolgoztunk, 4—5 km-re Algyőtől. Persze gyalog mentünk reggel is, este is. Akkor a bicikli még álom volt. Jó sokára vettem egy Csepel kerékpárt. Ásót, lapátot, csákányt talicskát vinni kellett. Nekem szerencsém volt, édesapám már Pesten dolgozott, neki nem kellettek a szerszámok. Az első munkahelyen nem volt ugyan szükség a talicskára, de amikor töltésfejelést csináltunk, akkor már igen. És én nagyon kitanultam a szakmát. Pedig amikor odakerültem, már sokat tudtam. Azt hittem, nekem nem kell semmit sem tanulni. S ma látom, a mai kubikosbrigádban régi értelemben vett kubikos nem is dolgozik. Arra már nincs szükség: ma már vasszerelés, hegesztés folyik nálunk, zsaluzunk, betonozunk, csak a nevünk kubikosbrigád. Tűrhetően fizettek Páléban, később is, amikor Nagyfában dolgoztunk. Aztán a baktói csatornázásnál dolgoztunk, később lakóhajóra kerültem a társaimmal, Anyásnál dolgoztunk, fönt, túl Mártélyon is, bójákat raktunk ki a vizre, a parton tisztítottuk a suhát, a rozsét takarítottuk a láthatóság miatt. Egy hétig voltunk távol, aztán egy nap otthon, majd újra elölről. — Legalább hasznát vette a szakácstudományának? — Annak igen. Vittünk magunkkal zsírt, szalonnát, hagymát, paprikát, sót, tarhonyát, krumplit, tésztát, kolbászt s főztünk. Krumplileves, krumpli paprikás, sült kdumpli, kalánvert galuskaleves, sok kolbásszal, babgulyás, pörkölt, krumplistészta, káposztástészta, ez volt a tányérunkon. — Halat nem fogtak? — Amíg szabad volt. Addig igen. Én szeretem a halat. A banda tagjai is szerették. Ketten-hárman főztünk együtt. Én szeretem a sütés-főzést. De otthon az asszonyra hagyom. Főztem én túróstésztát, csuszát is, mert nem mindegy ám a kettő. A csusza tűrősebb étel. Szereti? Jaj, azt nagyon szeretem. Nyelünk hozzá, mi mást csinálhatnánk. — Ki a jó kubikos? — Ezt én mondjam meg? Mondhatom. Aki jó munkaerő, lelkiismeretes. Szereti a munkát. Akire rá lehet bízni a munkát. Mondtam már, ma mi gépekkel bánunk. Ez már nem az a szakma, ami volt. S mi mindig kitűntünk a többiek közül. Ezt nem azért mondom ám, hogy beleírja, de kikívánkozik belőlem. Ott volt az én bandám a nagy árvizeknél. 1965-ben mi fogtuk el a nagy buzgárt Homorúdnál, a Dunán. Ott van ez, Baja alatt. Járt arra? Bizony, ott se felelt meg akármilyen ember. Légkalapáccsal dolgoztunk, Pátria-lemezeket vertünk a földbe. Éjjel szólították oda a szegedi árvízvédélmi osztagot. Mi Így mondtuk akkoriban: „bevetésre me-Az épülő szegedi partfal 21
