Magyar Vízgazdálkodás, 1981 (21. évfolyam, 1-12. szám)
1981-03-01 / 3. szám
EGY A SZÁZEZERBŐL Nem hiába él az ember Odakint most legnagyobb a tél. Ez az első nap, 1981 januárjában, bogy a partfalon dolgozók ha akarnak, ha nem, nem tudnak dolgozni. Szerencsére ma délelőttre beszéltük meg ezt a találkozót Suti Pállal. Az ablakon át épp a Tiszára lát, a befagyott folyóra, gyerekkorának gyönyörű Tiszájára, amely hajdanában az örömet adta, később meg a kenyeret. Stílusos helyen vagyunk, e beszélgetéshez illőhöz, a régi szegedi közúti híd ívei alatt tanyázik az Alsótiszovidéki Vízügyi Igazgatóság építésvezetősége. Gera Mihály építésvezető szivességből adta át irodáját, ő amíg mi ketten a múltat idézzük, talál magának elfoglaltságot. Nézem az emberemet, majdnem egyidősek vagyunk, arca barázdált, de a szeme fiatal, derűs. Hallgatom a beszédét. Azt a gyönyörű „szöged!” beszédet, amely engem is mindig körbefog, amikor hazatérek szülővárosomba, s amelyet a betelepült nem tud megtanulni, mert elsajátíthatatlan. Ezt a szép ő-ző nyelvet beszéli Suti Pál. — Algyőn születtem, ott nevelkedtem, hatesztendős voltaim, amikor már egyedül jártam a Tiszára — kezdi az emlékeit elém teregetni —, a Tiszán tanultam meg úszni. Első elemista lehettem, amikor bandába verődve mentünk le a Tiszára. Nem laktunk messzire a folyótól, a Petőfi u. 14. szám alatt, ott, ahol ma is lakik a családom. Ez az utca vitt a lejáróhoz, a folyóhoz, mi aztán csak összekiáltottuk a bandát, s mentünk szed re zni .. . Persze ezt nem így mondja, ahogyan írom, tele van a szája kerek ők-kel, azt mondja: „szödrözni”, azt, hogy „möntünk", meg helyett mindig „mög"-öt mond, de hagyom a gyevl nyelv ízét, zamatét, amíg jegyzem a történeteit, csak a mesére figyelek, a múltra, a vallomásra. — A parton egy nagy fa nyakába fölraktuk a holminkat, mi meg átúsztak a Tiszát. Persze akkor már kitűnően tudtam úszni. A szegedi Liippaii fűrészüzemhez úsztatták le a rutének a tutajokat, nem mind fért el Szeged fölött, így aztán jó néhány tartalék tutaj maradt nálunk Algyőn is! Na, ott tanultam meg én is úszni. A csárdát ismeri, mert ott a Palinké csárdánál voltak kikötve a tutajok. Ott a révnél, Boldizsár Pista bácsi volt a révész, hej de sokszor utaztam a kompon, csodálatos foglalkozás volt az amíg szükség volt rá. De amikor a híd felépült, felváltotta a kompot, ma nincs rá szükség! Mesél. Igazat mond. Múltja darabkáit bányássza elő, eleinte akadozva, de az első percek múltán már oda a megilletődése, ugyan nem nagyon akaródzik érteni, hogyha a kubikos bnigádvezető emberéről, vagyis róla akarok írni, aki már csoportvezető, miért a múlttal kezdjük a visszaemlékezést. Még szabadkozott is az elején, mondván: — Én olyan 'kubikos vagyok, akinek se csákánya, se bográcsa, merthogy leadtam a szegedi vízügyi múzeumnak. Hallgatom. Még mindig a gyerekkorát. — Szedrezni, ki tudja miért, mindig a túlpartra jártunk. Valahogy a másik oldal, a túlsó part mindig csábítóbbnak tűnt. Meg aztán az innenső oldalt a gyeviek, a kirándulók hamar leszedték. Mi aztán átjártunk jó komámmal Gercsó Sándorral. És vártuk a déli 'hajókat. Hol a Szentendre jött, hol meg a Lukács Béla. Emlékszik rájuk, na ennek szívből örülök. De inem ült a farára, mint mi? Nem, ugye? A Szentendre kigyulladt a harmincas évek végén, de a Lukács Béla vagy 44-ig járt Csongrádig. Fölfélé szerettünk vele menni, ráültünk a farára, vagyis a konmányl'apátra, jól fölhúzódtunlk, 'hogy ne vegyenek észre a hajósok, aztán vagy 5—6 kilométert séta haj óztunk fölfelé, ott aztán beleugrottunk a folyóba', s kényelmesen, urasain úsztunk le Algyőig. Micsoda csodálatos utazások voltaik azok . . . Aztán a Tiszában nem is kell úszni, csak ráfekszi'k az ember az élő vízre, aztán az viszi, viszi kényelmesen. Volt hogy a hátamra feküdtem, néztem az eget, ezek a mai gyerekek nem is tudják milyen örömeink voltak 45—50 esztendeje! Bizony, mi a kis dolgoknak is nagyon tudtunk örvendeni. A Tisza néki „élővíz”, könnyű benne úszni, szájúiban ennyi év után is benne a szeder fanyar íze, szemében az ég kékje, örül, hogy ezekről faggatom, úgy bélejön, hogy nem tudja abbahagyni a gyerekkor idézését. Pedig már haladunk ám tovább. Még az elején eldicsekszik vele: édesapja is kubikos volt, tőle örökölte a talicskáját, s mondja örömmel, 15 esztendeje még öt kubikos brigád volt AlgyőTi, a falujában, de azóta ki meghalt, ki nyugdíjba ment. . . — Ma már alig vagyunk egy marékravalóan. A Suti csoport hét emberből áll: Belovai Mihály 1940-es, Bús János 32-es, Bús József 41 -es, ők testvérek ám, aztán Cziroik Mihály 46 esztendős, Szabó Béla 1932-e>s, Pataki Mihály egy évvel idősebb nála, Farkas Sándor meg 1927-es, Süli István meg 1926-os... Itt megállunk egy pillanatra. Süli Istvánt mond. Előttem csodálatos képek jelennek meg: Süli András a híres naiv festő képei, aki 1933-ban fogott a kezébe először ecsetet, s festett 1938-ig. Akkoriban azt mondták a hozzá hasonlókra: őstehetség! Olvastam valahol, hogy egyszer tehetetlenségében elégette az eladhatatlan festményeit. — Nem rokona ennek a Süli Istvánnak az a híres Süli András? — Neki nem — mondja jelentőségteljesen —, de nekem a nagybátyám volt! Édesanyám öccse. Ott lakott a mi házunkban. Ismeri a 'képeit? Én csak Suti Pál könyvből ismerem őket, mert nekünk nem maradt semmi se belőlük. Ha több eszem lett volna akkor, amikor elégette a képeit! Mert én is ott voltam az udvaron. Ezt már soha nem felejtem. 1938- ban volt. Én .tízesztendős fiúcska voltaim. Nyár eleje volt. Lehetett május vagy június. Nagyon meleg volt. Nagybátyám képeit senki sem vette. És kínjában, elkeseredettségében elégette a rajta maradtakat. Én meg talán örültem is a tűznek. Olyan volt az, mint a nyári disznópörzsöl'és. Hogy égtek az olajképe'k! De hogy égtek . .. Én mondom a nagy élményemet, mikor Kecskeméten, a naiv művészek múzeumában találkoztam először a valóságban Süli András képeivel. Ide ő is elvágyik. Ezeket a képeket szeretné látni. Nagyon. Fájdalmasan. Ezeket a képeket legalább olyan jó lenne megnézni, mint még egyszerű Lukács Béla hullámaiban úszni. Úszni a gyerekkor csodálatos vizében. — Na, hát ez a ház az enyém! Amiben a szüleimmel a nagybátyám is lakott. Persze ma már nem olyan, mint régen volt. 1968-ban átépítettem, a magáim ízlése szerint. Én nem dohányzom, nem kávézom. Nincsenek szenvedélyeim. Csak a munka. — Már a munkánál vagyunk. Hol kezdi? — Még egy kicsi emlékem eszembe jutott. A gyerekikkorról. Madarásztunk. Fölmásztunk a fákra, eleinte kíváncsiságból, hogy lássuk a fészkeket. Tavasszal nagyon kíváncsiak voltunk. Vadkacsatojást szedtünk, megsütöttük. Volt hogy halásztunk is, hálóval a kubikgödrö'kben, sütöttük a halat, potykát, keszeget. Most már jöhet a munka. Hogy hol is kezdtem? Szolgáltam. A Zatka szigeten, a vasfűdtől fölfelé öt kilométerre van ez a Zatka, ott volt Nagyiván László birtoka, 20 hold. Volt ott minden. Ott dolgoztam. De előtte már sokszor kubikoltaim az apámmal, aki maga is kubikos volt. A háború alatt Erdélyben voltak földmunkán, erődítményeket csináltak. Akkor arra vitték a csongrádi kubikosokat... Én meg kisbéres voltam. Cseléd. Meg van ám a cselédszerződésem .. . Mondja tovább. — Ha tudtam volna, hogy megnézné, behoztam volna. De így is tudom, mi volt benne. Járt nekem 6 mázsa búza, 7 mázsa kukorica, 3 mázsa 50 kiló árpa, egy választási malac, pár bakancs, csizma, egy öltöny ruha, zeig-ruha persze, egy kocsi tűzrevaló, szalma, rőzse, mindez hazaszállítva, meg pénz is, egy esztendőre 2 pengő és 70 fillér. De ezt már nem Nagyiván Lászlónál kaptam, 20
