Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-12-01 / 11-12. szám

emlékszem a nyárfásra, a túlsó parton arra a nagy fára, de a sziget eltűnt. Kezdem hinni, hogy csoda történt.

Péter bácsi mosolygott:

— Jaj, te gyerek, már nincsenek csodák, amit te találtál, az valóság. Én is azért jövök erre nap mint nap, hátha rátalálok újra. De ha úgy van ahogy mondod, akkor már elkéstem. Na, de fontos, hogy beigazolódott. És most figyelj rám, elmondok neked egy történetet. Hogy miért pont neked, azt majd megtudod a végén. Tudod, sokat vitatkoztam Lóránd barátommal. Most, hogy rajtam kívül te is rátaláltál arra a szigetre, már egészen biztos, hogy valóban nekem van igazam. Meg is írom neki még ma.

Később tudtam meg, hogy a vásárosnaményi báró Eötvös Lórándnak írta meg azt a levelet a sziget létezéséről. Ö itt lakott Pesten.

— Hát figyeljél jól rám. Nagymamád emlékére, Szikszói Károly bátyád becsületére rádbízom ezt a titkot. Mit tudsz te Attila királyról?

Elmondtam neki mindent, amit az iskolában tanultam.

— Na látod. Ha a töltésről nézed a vereckei szorost, ránéz-e a szív közepére?

— Igen.

— A vége a hármas folyó irányában végződik?

— Igen.

— Látod ezeket a nyárfákat? Ugye milyen egyenes sorrendben állnak?

— Igen.

Mindenre igennel tudtam válaszolni.

— Hát ez alatt a sziget alatt pihen hármas koporsóban Attila király. Minden évben egyszer néhány napra kiemelkedik a vízből. Én már kétszer rátaláltam, de most elkéstem. De te megtaláltad, és ez a fontos. Ha hét év múlva még élek, eljövök és megkeresem. De te se fedekezz meg róla.

Megígértem, hogy megkeresem vele együtt.

— Tudod ez volt az a vidék, ahová az első magyarok letelepedtek — folytatta Péter bácsi. — A vereckei szoroson jöttek be, így tanultátok ti is. Akkor még víz borított itt mindent. A Tisza egészen Csaroda alatt folyt. Mindenütt láp és zsombék. A Szamosnak is sokkal nagyobb volt ám a vize, egészen az ecsedi lápig ért. A Krasznáról csak annyit tudok, hogy a Szamos kiszorította. Ö nem volt nagy és hatalmas.

— Na már most, amikor haldoklott a király, meghagyta, hogy hogyan temessék el. Hármas koporsóba, víz alá, éjszaka, és akik részt vesznek a temetésén, azokat le kell ölni, hogy ne találhasson rá senki sem. Valahol Munkács környékén lehetett a székhelye. Onnan indultak el a holttestével. Hét éjjel hozták, amikor elérkeztek Csarodáig. Ott akarták eltemetni, de amikor elkezdtek ásni, a vízben megszólalt egy hang: nem jó, nem jó, tovább, tovább. Megrémült a gyászmenet, nekirohantak a víznek. A víz előttük hömpölygött, és a menet száraz lábbal érkezett idáig. Az egyik vitéz visszafordult, hogy megnézze, úgy maradt-e szárazon az út, vagy már elborította a víz. Száraz volt minden, csak egy tó maradt meg Csarodán. De a vitéz nem tért vissza, hanem gyíkká változott. A Csarodában ma is eleven, élőszülött gyíkok élnek, melyhez hasonló a világon nics. Ez valóban igaz, nem én találtam ki hidd el. A harang pedig a vízben hét évenként megszólal éjszaka, de olyan csodálatos hangot ad, aminek párja nincs sehol a földön.

— Ez igaz lehet, mert a nagymamám is elment meghallgatni.

— Na látod, ugye mégis lehet a dologban valami. De folytatom tovább. A víz megállt, itt, ezen a helyen. A vitézek azután ásni kezdték a medrét a folyónak. Szív alakúra sikerült nekik. Mikor elhelyezték a koporsót, abban a pillanatban megiramodott a víz, elöntötte újra a medrét, magával ragadta a vitézeket, akik mind egy szálig odavesztek.

Ezek a nyárfák az ő emléküket őrzik. Idáig a történet. Ha akarod elhiszed, ha akarod nem, az se baj, hiszen gyermek vagy és te is bolondnak tartasz, mint mindenki a környéken. De most már mennem kell. Várnak a barátaim a fejedelem várában.

A szavak hallatára elgondolkoztam. Mégis van valami, amiért bolondnak nevezik. Hiszen itt nincs vár, nincs fejedelem és Péter bácsi mindig egyedül van. Elszomorkodtam. De a sziget nem hagyott nyugodni. Még álmomban is kerestem.

Annyi bizonyos, hogy a földnek a legszebb része ez a vidék. A Kárpátok bérceit örök hó borítja. Ha rásüt a nap, szinte egybeolvad a kék égbolttal. A vereckei szorost tisztán lehet látni szabad szemmel, s azon túl pedig az örökké pipázgató hegycsúcsokat. A Kárpátokból ered a Tisza. Igaz, ott még keskeny vízcsík, csobogó hangja meszszebb van, nem hallatszik el a szigetre. Vajon mi lehet a dal, amit hallgat a király? Csak a Tisza morajlása, más nem. Lassan méltóságteljesen folyik, sima a víz mindenütt, egészen a Szamos torkolatáig. Ott kezd el csobogni, csacsogni. Szélesre tárja karjait, nagyokat hömpölyög egészen a partig, úgy adja tudtára mindenkinek, hogy megérkezett, hogy itt van. Aztán magához öleli a Szamost, s mint anya a gyermekét viszi magával, boldog morajlással. Lejjebb a Kraszna. Neki van a legszebb hangja a kövek között, szinte most is hallom: futok anyám, futok anyám, sietek. Ez lenne a dal, amit hallgat a király? Lehet. Szemben a bagiszegi erdő, hatalmas fáival. Szinte meggörbülnek, úgy gyönyörködnek a víz fodrán játszadozó bárányfelhőkben. Igen, ez a dal más nem lehet. Vízcsobogás, madárének, a fák susogása, melyek minden évben más hangon szólalnak meg. Igen, itt pihen a király, igaza van Péter bácsinak — gondoltam gyermeki ésszel.

Az évek múltak. Háború volt. De a sziget nem hagyott nyugodni. Hét év múlva újra elindultam megkeresni. Újra ott, ahol először éreztem. Egy hétig minden nap próbálkoztam, de nem akadtam nyomára. Vasárnap volt. Jól bent úsztam, amikor hangos kiabálásra lettem figyelmes:

— Erzsiké, Erzsiké, fordul vissza!

Nem tudom ki lehetett, de engedelmeskedtem neki. Kiérek a partra, hát Bancsi András áll előttem és azt mondja:

— Ne ússz arra, mert ott van egy domb, majdnem ottvesztem az elmúlt nap. Olyan mint egy szív . ..

— Hát igaz, mégis csak igaz! — kiáltottam boldogan. — Péter bácsi, drága Péter bácsi.

— Bandi csak állt, nem tudta mi történt velem. Sokáig tartott mire magamhoz tértem és meg tudtam kérdezni, hogy nem látta-e Péter bácsit. Csodálkozva kérdezte, hogy mit akarok tőle. Majd elmondom később — válaszoltam.

— Hát hol lehetne — mondta András —, mint a Rákóczi fájánál. Ott ül naphosszat.

Gyorsan felöltöztem és elindultam megkeresni. Nem mentem be a faluba, hanem a Kraszna-part mentén igyekeztem a fához. Már messziről láttam, amint ott ül a fa alatt.

— Péter bácsi! — kiáltottam.

Felállt és elindult felém.

— Megvan a sziget, megint felemelkedett — lihegtem.

— Tudom, a múlt éjszaka találtam meg — mondta. Olyan fényes volt az ég ... Egyenesen rátaláltam, nem is kellett keresni. Kíváncsi voltam, vajon eszedbe jut-e? Elindulsz-e a szavaim után, elhiszed-e amit mondtam. Látom nem csalódtam benned. Köszönöm, hogy bíztál a szavaimban.

— Nem árultam el, hogy nem én, hanem Bandi találta meg. Biztosan fájt volna neki. Hiszen olyan mindegy. Fontos, hogy létezik, és Péter bácsinak van igaza, nem pedig a bárónak.

A mai napig is elhiszem mindazt, amit mondott. Attila sírja ott van a Tisza, a Szamos és a Kraszna közelében. Ezt senki sem veheti el tőlem. Az is lehet, hogy csak gyermekábránd, nem tudom ...

Külföldi vendégek a Vízügyi Múzeumban

Magasrangú vendégek tettek látogatást az Esztergomban megnyílott Magyar Vízügyi Múzeumban. Vladimir Lokvenc miniszterhelyettes elvtárs, a Csehszlovák Szocialista Szövetségi Köztársaság kormánymeghatalmazottja kíséretével megtekintette a Duna története gyűjteményt. A miniszterhelyettes nagy elismeréssel szólt a korszerűen rendezett, rendkívül szép és gazdag műszaktörténeti anyagot tartalmazó kiállításról, és melegen üdvözölte azt a nagyszerű kezdeményezést, hogy a kiállítás hírt ad a két szomszéd ország nagy vállalkozásáról, a közös vízerőmű rendszer építkezéséről.

A látogatók felajánlották segítségüket is, hogy jeles dokumentumokkal gazdagítják közös vízügyi múltunkat megelevenítő kiállításunkat.

(F. Gy.)

63