Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-12-01 / 11-12. szám

\Az Ö regembernteq a lisza

Idén tavasszal, amikor a Magyar írók Országos Szövetségében kiosztották a Fekete István novellapályázat dijait, az egyik első díjas elbeszélés szerzője ismeretlen maradt.

Pályamunkáját jeligével küldte be, s nevét később sem fedte föl. Mindössze néhány soros levelet küldött az író özvegyének, hogy szándékáról szót ejtsen.

„Tisztelt Fekete Istvánné

Nagyon egyszerű nyugdíjas asszony vagyok.

Címet nem írok, miért?

Péter bácsi emlékét így tudom megőrizni emlékembe.

Amit leírtam és amit még tudnék Róla írni, minden sora igaz.

Nem tudom ki volt, a környéken senki nem tudta, csak Kondor Péternek hív-Rövid hír: Vásárosnaményban megmentették Rákóczi fáját.

Kezemben az újság, szívemben, eszemben Kondor Péter bácsi.

Hogy ki volt ő, honnan jött, senki sem tudja. Úgy tartották számon, mint a többi falu bolondját. Lakása nem volt. Nyáron a temetőben, télen a téglagyárban aludt. Nappal Írogatott és kéregetett. Soha nem bántott senkit. Gyűlölte az urakat: népnyúzóknak nevezte pket. Gyakran lehetett olvasni a községháza kerítésén az írásait. A villanypóznákat is teleragasztotta velük. „Eljön az időtök nemsokára. Nem fogjátok sanyargatni a népet, ti pokolra valók."

Egyetlen úr volt a faluban, Eötvös, Tamás, akitől elfogadott valamit. Ruházta, pénzelte, azt mondták, berendezett neki egy szobát is, de azt nem fogadta el. Valaha iskolatársak voltak úgy mondták, egyetemre járt a báró Eötvös fiúkkal. Tamás a libapásztor lányát vette feleségül. Lemondott a bárói címéről, vagyonáról, mindenről. A faluban mindenki tisztelte. Péter bácsi is azért ragaszkodott hozzá, mert szembe mert szállni a társadalmával.

Jómagam, ha csak lehetett elkerültem mint a többi gyerek, hiszen féltem tőle én is, egészen addig, amíg egyszer szemtől szembe nem kerültem vele.

Nagyon bátor, eleven gyerek voltam. Gyakran úsztam át a Tiszát. Veszélytől soha nem tartottam, eszembe sem jutott, hogy bele is fulladhatok a vízbe.

Azon a napon is simán úsztam át a túlsó partra. Végigmentem a jólismert vízparton. A több méter magas, meredek partfalon mint már annyiszor, most is ügyesen kapaszkodtam felfelé, s a

tűk. Bölcs, okos ember volt, mindent tudott előre, ami idéig bekövetkezett. . .

Szóval igaz volt minden szava.

Tisztelettel egy parasztasszony."

Az eredményhirdetés után Fábián Zoltán, az írószövetség titkára rendelkezésünkre bocsátotta a kéziratot.

Mivel lapunk mindig különös figyelemmel kísérte az ember kapcsolatát a természettel, a vízzel, örömmel vállaltuk a névtelen parasztasszony írásának közlését.

De színvonala, irodalmi értéke miatt is megérdemli az elbeszélés, hogy kinyomtassák. Mértéktartó hangja, valóság és mese közti lebegése hivatásos író tollát is dicsérné.

Igaz írást, jó írót nem kell magasztalni. Enélkül is megszerzi a rangját.

Ezzel adjuk át az olvasónak a Tiszaparti öregember lírai történetét.

nagy igyekezettől észre sem vettem, hogy meg van repedve a föld, bármelyik percben beszakadhat alattam. Be is következett. Zuhantam a földdel együtt le a vízbe. Agyag, sár, homok minden rám rakódott. Mint egy teli zsák, terültem el a vízben. Nem tudom mennyi idő telt el, mikor dobott föl a víz. Jó sokára térhettem magamhoz. Már mindenki azt hitte ott veszek, nem bírok visszaúszni. Dermedten figyelték, mi lesz velem. Senki nem mert a segítségemre jönni. Ott volt a legmélyebb és legörvényesebb a Tisza. Ott fulladtak bele a legtöbben. És tudták, hogy legtöbbször az is odaveszik, aki segíteni megy. így aztán magamra maradtam. Erőm már kevés volt, de éreztem, egyedül kell megbirkóznom a Tiszával. Nem szabad erősen, csak lazán engedni magam a víz sodrásával. Az örvényt kikerülni, átdobni magam rajta, ha a lábamat vagy karomat elkapja, lesodor, nincs menekvés. Erősnek, bátornak kell lennem. Csak átjussak, soha többé nem jövök ide — biztattam magam.

Egyszer csak a bal kezemmel földet éreztem. Gyorsan megfordultam. Föld a víz alatt! Ráúsztam egészen, és meg tudtam állni. Hála néked istenem, megmentettél — fohászkodtam térdre borulva. Első dolgom volt, hogy lemossam az agyagot az arcomról. Alig láttam, hiszen a szemem is teli volt. Térdig ért a víz. Állva pihentem ki magam, de még nagyon messze a parttól. Láttam a parton az embereket kővé dermedve, hiszen úgy könyveltek el magukban, hogy csoda történt velem, hiszen a Tisza közepén állok és integetek feléjük. Nem tudom mennyi idő telt el, de egyszer csak éreztem, hogy süppedni kezd a

lábam. Ezt még soha nem éreztem, hiszen a víz medrében mindig biztosan tudtam állni, de ott, akkor iszonyatos félelem fogott el. Gyermekésszel azonnal a boszorkánysziget jutott eszembe. Lehet, hogy ez a boszorkánysziget — gondoltam, aztán mint a kutya, kaparni kezdtem a földet, hogy kiszabadítsam a lábaimat. Végre, meg tudtam mozdulni. Végigmentem a földön, de hirtelen mind a két lábam lecsúszott a vízbe, én pedig úgy megütöttem magam, hogy sokáig meglátszott a helye. Kíváncsi voltam, hogy milyen mély a víz: hiába próbálkoztam, nem tudtam leállni. Körbe úsztam háromszor a dombot. Szív alakú volt. Én a szív közepén kapaszkodtam fel rá és a végén csúsztam le. Körülbelül hat méter hosszú és négy méter széles lehetett. Aztán újra elkezdtem úszni. Egy csónakot láttam közeledni. Szemben az árral nehéz volt haladnom, de már túljutottam a felénél. Majd csak kiérek valahogy. A csónakban Darvas ült, a kabinos. Ő jött segítségemre. Beemelt és kievezett velem a partra.

Senki nem kérdezett semmit. Szerintük csak csoda lehetett semmi más, hiszen ott csak víz van, földet ott még senki sem érzett. Csak én tudtam, hogy milyen félelmetes pihenés volt az nekem. Jómagam is sokszor úsztam arra, de soha nem vettem észre a szigetet . . .

Nap mint nap elindultam keresni, de hiába. Mintha a föld nyelte volna el. Sima volt a meder, sehol egy domb. Már ott tartottam, hogy még egyszer átúszok, hátha visszafelé megint rátalálok. De féltem, csak halogattam nap-nap után. Egy augusztusi vasárnap újra elindultam, hogy megkeressem, de ismét hiába fáradoztam. Visszafordultam. És ekkor, a kis nyárfásnál, Péter bácsit látom. Indul a víz felé. Megijedtem. Elfutni már nem volt időm. Lesz ami lesz — gondoltam magamban — ha bántana sikítani fogok. Rajtunk kívül sehol egy teremtett lélek, így minden okom meg volt a félelemre. De mire szembe találtam magam vele, elszállt a félelmem. Köszöntem illedelmesen, nagyon szívélyesen fogadta. Mosolyogva kérdezte, hát te mit keresel itt? Nem várta meg hogy válaszoljak, talán jobbnak látta, ha Károly bátyám felől érdeklődik.

— Tetszik őt ismerni Péter bácsi? — kérdeztem örömmel.

— Ismerem bizony! Együtt voltunk katonák. Nagymamád volt a legjobb szívű asszony, akit életemben ismertem.

Könny szökött a szemembe. Nem tudtam szólni sokáig. Nem láttam mást, csak Péter bácsi kék, tiszta szemeit, szabályos, jóságos arcát, hosszú, keskeny újjait. A félelem pedig, már azt sem tudtam, mire való.

Elmeséltem neki sorjában, hogy mi is történt velem a szigeten. Hogy most is azt keresem, de nem találom, pedig

Péter bácsi emlékére

62