Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 11-12. szám
Su-Sung órája Egy XIV. századi érdekes vízóra maradványai ma is láthatók a marokkói Fez-ben. Nagy épület, homlokzatán boltívek alatt ajtónyílások sorakoznak. Az ajtók kinyílásakor felirat jelent meg, mutatva, hány óra van. Ugyanakkor hat méter magasból a bronz gongra golyó hullt, kondulással jelezve, hogy teljes óra van. A mechanizmust hidraulikus szerkezet — vízóra — működtette. Pedro brazíliai császár 1871-ben budapesti látogatásakor elment a Ráczfürdőbe. Ez alkalomra, az egyik csarnokban vízórát állítottak fel. A fürdőmedence melletti óra éppúgy csobogott, mint a medence vize. Sajnos, a szerkezetnek nyoma veszett. Rómában ma is van egy működő vízóra. Időnként azonban annyira elszenynyeződik, hogy megáll és a legközelebbi tisztításig hiába keresik a turisták. A legnagyobb és legérdekesebb működő vízóra napjainkban Genfben, a szép óramúzeum előtti kis parkban látható. Emeletmagas szerkezet, felső tartályába villanymotoros szivattyú nyomja a vizet, ahonnan a lefelé áramló víz a — kívülről nem látható — mechanizmust működteti. Hatalmas, körben forgó ,,gömb-öv”-ön a világ nagyvárosainak nevét olvashatjuk le. No és természetesen azt, hogy a leolvasás időpontjában hány óra van ... NILOMÉTER HAZA Az ókori Egyiptomban a Nílus iszapos vizével jótékonyan megöntözte és trágyázta a művelt területeket, de ott is voltak olyan földek, amelyek magasabban feküdtek, mint a Nílus legmagasabb árvízszintje. Ezért vízemelő szerkezeteket állítottak munkába. Ezek emberi, vagy állati erővel hajtott egyszerű gépezetek voltak, de feladatukat jól ellátták. A lényeges találmányokat a szükség hozta létre. Senki sem csodálkozik azon, hogy háború idején haditechnikai találmányok jelennek meg. A betegségek ösztönzik az orvostudomány kutatóit, az energiagondok fejlesztik az új energiaforrások utáni kutatást, és így tovább. Száraz, meleg vidékeken öntözni kellett, mert a szomjazó föld kiszárad, sivatag lesz. Civilizáció, kultúra csak ott fejlődhet, ahol az ember dolgozni, lehetőségeit fejleszteni kényszerül. Ott, ahol a természet fáradság nélkül mindent megad, a munka, a technika helyét az ének és a tánc veszi át. Óceánia trópusi szigetein a gyümölcs és. hal bősége biztosítja a könnyű életet. Nem is találtak ott fel semmit. Illetve — a halászat szüksége miatt — jó, tengerálló vízi járműveket készítenek és kifejlesztettek egyfajta navigáló tudományt. Nemcsak folyóból, kútból is lehet öntözni. Feltéve ha a talajvíz eléggé közel van a felszínhez, és könnyű a gémeskút „ostorfáját" kezelni. Mély kútnál már hengerkerékre csavart kötéllel, vagy más megoldással kell a vizet felszínre hozni. Egyiptomban a Nílus vize nem ért el mindenhova. Magasabban fekvő területekre már emelni kellett a vizet. „Saduz"-nak nevezték a kicsiny gémeskúthoz hasonló szerkezeteket, amelyek fokonként emelték fel a folyó vizét az elosztó csatornáig. A szétfolyó víz barázdákban terült szét a földön. A megáradt Nílus szintmagassága és az ország évi termése közötti szoros összefüggést nem volt nehéz felismerni. Épp ezért a vízmagasságot állandóan, nagyon pontosan mérték. Időszámításunk előtt 1413—1475 között élt III. Amenemhat fáraó. Ö építtette a szüénei Nilométert. Ez mély, nagy gonddal függőleges tengelyükre ásott, belül falazott kút volt. A falon a vízmagasságot osztás jelezte. Alul a kutat alagút kötötte össze a folyómederrel, így a Nílus és a kútban levő víz szintmagassága egyezett. Minthogy az ókori Egyiptomban az évi adót a Nílus vizének magassága is meghatározta, pontosan jegyezték a vízszint-magasságot. A Nilométer házába csak a legmegbízhatóbb papok léphettek be. Hogy magasabb adót vethessenek ki, a vízmagasságot gyakran eltúlozták. A Nilométernek óriási tudománytörténeti jelentősége is volt. Eratoszthenész, 236-tól az alexandriai könyvtár őre, megfigyelte, hogy június 23-án délben a Nap pontosan bevilágít a kútba, tehát a Zeniten delel. Ugyanakkor Alexandriában a delelő Nap hét fokkal és 12 perccel tér el a Zentittől (úgy mondják, ennyi volt a „zenittávolsága"). Ezen adat, valamint az egyiptomi kataszteri térképekről vett távolságadatok alapján a tudós elsőként számította ki a Föld nagyságát. Indiában a Monszun-esők elmúltával sokáig szárazság uralkodik, öntözés nélkül nagy területek maradnának terméketlenül. Ezért már 3—4 évszázaddal időszámításunk előtt megszervezték az öntözést. Csandragupta király még öntözésügyi hivatalt is szerveztetek. Esőzések idején nagy tárolókban gyűjtötték a vizet, ahonnan a száraz évszakban lábbal működtethető — kicsiny gémeskútra emlékeztető — vízemelő szerkezettel emelték át a vizet az elosztó csatornákba. Sivatagi oázisokban mély kutakból is öntöztek. A víz kiemelésének legegyszerűbb, legősibb módja, hogy a vödör kötelét csigán vetik át, és ökör, vagy teve húzza addig, amíg a vödör a felszínre érkezik. A vonóállat távolodik a kúttól, miközben a vödör (vagy nagy bőrtömlő) emelkedik. Ahogy felérkezik, az ember belezúdítja egy favályúba, amelyen át a víz kiszalad a földre. A víz elosztását természetesen szigorúan szabályozzák, és mondani sem kell: nem ingyen végzik. Régi idők óta használják a járgányt. Körbejáró igavonó állat hosszú rúddal függőleges tengelyt forgat, amely alul egy függőleges síkban forgó újabb fogaskereket hajt meg. Ennek tengelyén működik a vízmerítő szerkezet. Kötéllétraszerű hajlékony hevederen vízmerítő puttonyok, vagy nagy bőszájú cserépedények járnak körbe. Alul a kút vizében megmerülnek és a vödörlánc lassan halad fölfelé. Felszínre érve a puttony tartalma belelöttyen a favályúba, és onnan a megművelt területre jut. A járgány az öntözéses mezőgazdaság és a cséplés gépesítésének egyik legrégibb és a maga korában nagyon fontos eszköze volt. Máig sem tűnt el egészen. A német szaknyelv „Göppel”nek nevezte, amit ,,gépely”-re „magyarítottak”. Ebből lett a gép szavunk. Még a XIX. század elején is gyártották; Győrött a Stádel-gépgyár fontos terméke volt. öntöttvasból készült nagy homlokkerekébe oldalt rudakat erősítettek, s a lovakat bekötött szemmel járatták körbe, hogy el ne szédüljenek. A járgány fogaskerekeit öntötték, de a fogakat még köszörülték is, hogy simán járjanak. Nemcsak cséplőt, hanem öntözőszivattyút, répa- és szecskavágót is hajtottak járgánnyal. Ki hinné, hogy ötven évvel ezelőtt a tatai szőnyeggyár szövő- és más gépeit járgánnyal hajtották meg? Járgányos öntözési vízemelőgépek Mezopotámiában, Irakban, Iránban, Egyiptomban ezrével működtek. Az európaiak „paternoszter"-nek, Miatyánk-nak is mondták, mert a vödrök úgy sorakoztak a kötélen, mint az olvasón a szemek. Az egyiptomiak „szakije"-nek mondták az ilyen szerkezetet. Náluk talán még ma is megtalálható. A régi Kínában és Japánban a patermoszter vödör helyett kötélre fűzött deszkalapokkal dolgozott. Ez utóbbiak két párhuzamos deszkafal között csúsztak, emelték a lapok közé zárt vizet. Az ilyen megoldást azonban csak ott lehetett gazdaságosan használni, ahol a vizet nem kellett magasra emelni (például a távol-keleti rizsföldeken). Öntözőszerkezeteket emberi erővel is működtettek, ha ez a munka nem került sokba. így a rabszolgatartó társadalmakban, vagy a sűrűn lakott sze-JÁRGANYOS ÖNTÖZÉS 43
