Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-12-01 / 11-12. szám
Egi/iiH kubikoltak... DOBI-MÚZEUM SZŰNYBEN Ajándék a császártól Szőnyben két ház is emlékeztet Dobi Istvánra. Az egyik, a szülőház, amely éppen olyan, amilyen a napszámosok, a részesaratók, a zsellérek otthona volt. Megroskadt zsuptető, vályogfal, utcára néző, mélyen ülő ablakszem. Ehhez a házikóhoz jól illenek Dobi István önéletrajzi sorai: „Édesapám szegényparaszt volt, és apjához hasonlóan ő is napszámozott. Édesanyám szintén ebből a fajtából született erre az életre. Ennek a kegyetlen korlátái közül ők nem tudtak kitörni, bármennyi volt bennük a szorgalom, a törekvés, hogy maguknak és gyermekeiknek megszerezzék azt a magasabb életformát, ami álma és reménye minden szegénynek ...” Pontos, szép munka... A másik házat maga építette Dobi István. Ilyet építettek maguknak az egykori kubikosok, az idénymunkások, a napszámosok. Illetve ilyenné toldoztákfoldozták, csinosították a sárból felhúzott szobácskókat, konyhácskákat. Végül még a kétszobás, verandás kényelmet is elérték. Ebben a második házban ma a Dobi István múzeum fogadja a látogatóit. Néhány bútordarab is elárulja, kiféle, miféle ember lakott a falak között... Az éléskamrába bekukkantva madaras tányérokat, csuprokat látok, a falról füzérben lóg alá a piros paprika. A sarokban kasza, megbámult nyéllel, rozsdamarta vassal. Az ajtónyílásban kubikostalicska,, szarván átvetve kék munkaruha. Mikor viselhette utoljára Dobi István szegényparaszt, egykori vöröskatona — aki Szolnoknál harcolt a betörő románok ellen —, a rendőri felügyelet alatt álló „gyanús személy", a fűtőházak, fafeldolgozó üzemek munkása, a vasúti pályamunkás, a kubikoslapát forgatója? Vallomás és történelem című könyvében azt írja, hogy főleg a harmincas esztendőkben kereste a kenyérre valót alkalmi munkákból. Mint vízhez közel élő ember, gyakran rakodott a Dunaparton, sódert talicskázott, uszályt rakott ki. Aztán ha itt kifogyott a munka, keresett másikat. „Szerencsém volt — emlékezik önéletírásában —, és több alkalommal hívtak földmunkára, kubikolásra. Ez kemény és nehéz munka, sok fizikai erő, de érzék és értelem is kell hozzá. A kereset aránylag jó. Nincs hajcsár, de minthogy a munkát akkordrendszer szerint végezzük, hajszolja magát az ember idegen beavatkozás nélkül is. Akármilyen kicsi a csoport, ha csak hat-tíz emberből áll, akkor is akad közöttük egy-kettő, aki különösen pontos, szép és jó munka végzésére képes, és a többi ehhez szívesen igazodik, nekem az volt a tapasztalatom ..." A szőnyi napszámos és kubikos még a harmincas esztendőkben húzta fel a maga szoba-konyháját. A felszabadulás után kibővítette. Később a politikai pálya várt rá, de miniszterelnök és államelnök korában is megtartotta a szőnyi házikót, el-eljárt ide pihenni. A kubikostalicskát, a vaslapátot is haláláig őrizte . . . Amikor hazatért szülőfalujába, leült az íróasztala mögé, s földijeit fogadta, akik ügyes-bajos dolgoikkal hozzá fordultak. Azt mondják: soha senkit nem utasított el, bármennyire is fáradt volt. Az íróasztalon — ezt a bútordarabot természetesen akkor hozták a szőnyi házba, amikor az egykori lakó már magas tisztségeket viselt —, a dolgozóasztalon elefántcsontfejű gyönyörű juhászbot fekszik. — Hát ez hogyan került ide? — Ajándékba kapta Pista ... Hailé Szelassziétól, a császártól. Ezt már Petrovics Jenő mondja, a Dobi István múzeum nyolcvankét esztendős gondnoka. Szürkekalapos, még mindig szálfatartású öregember. Együtt gyerekeskedtek Dobi Istvánnal, harcoltak az első világháborúban, a Tanácsköztársaság hadseregében, s 1927-ben eszmetársként is közeli kapcsolatba kerültek. Bekapcsolódtak a munkásmozgalomba, bérharcot, sztrájkot szerveztek. Kubikolni is együtt jártak. — Volt egy közös szenvedélyük is — emlékezik a gyermekkori barát. — A mi falunk határában egy római kori település alussza örök álmát. Brigéciónak hívták. Azóta már nagy részét föltárták ... Pistával mi is kerestük ott a régi idők emlékeit. Amikor a szőnyi olajfinomító helyén ásatásokat kezdett a Nemzeti Múzeum, bennünket is felfogadtak. Volt két erős karunk, jó ásónk, forgattuk a földet... Pista egyébként mindig büszkén emlegette szülőfaluja múltját. A könyvében is többször emlegeti Brigéciót. Vásári seprű — Később, a felszabadulás után találkoztak-e? — Hogyne találkoztunk volna! Valahányszor itthon járt Pista, talált alkalmat, hogy szót váltsunk. Akkor sem zárkózott el, amikor az Elnöki Tanács elnöke lett. Emlékszem, egyszer, amikor megjött, éppen vásár volt Szőnyben. Kiballagott ő is a nép közé. Seprűt vásárolt, a hátára vetette, és hazasétált vele, mint régen. — Utoljára mikor beszélgettek? — Már csak levélben beszéltünk ... Az úgy esett, hogy elmentem valami ügyet intézni Pestre, Pista halála előtt nem sokkal. Ha már ott vagyok, gondoltam, benézek a barátomhoz. Mire azonban a hivatala elé érkeztem, eszembe jutott, hogy sietnem kell. Ha leülünk beszélgetni, lekésem az utolsó vonatomat is ... Ezért aztán üzenetet hogytam Pista sofőrjénél. Itt jártam, üdvözlöm. Három nap múlva már nálam volt Szőnyben Pista levele. Megfeddett alaposan, s ígérte, hogy hazajön nemsokára. De már csak a gyászjelentés érkezett helyette. (k. cs.) Magyar — jugoszláv vízgazdálkodási bizottság ülésszaka Pécsett, a Pannónia Szálló különtermében plenáris üléssel megkezdődött a magyar—jugoszláv vízgazdálkodási bizottság XXV. ülésszaka. Az ötnapos tanácskozás első napján Breinich Miklós, az Országos Vízügyi Hivatal elnökhelyettese, a magyar delegáció vezetője, megnyitójában méltatta a negyedszázados együttműködést. Emlékeztetett rá: Magyarország és Jugoszlávia 1955-ben kötött egyezményt, hogy egyetértésben, mindét ország érdekeit figyelembe véve oldják meg a határ menti vízgazdálkodási kérdéseket. A közös munka gyümölcse az is, hogy szinte valamennyi határ menti kisvízfolyás rendezése megtörtént, s ezzel lehetővé vált az érintett mezőgazdasági területek további fejlesztése. Hangsúlyozta, hogy a két ország közötti vízgazdálkodási tevékenység nemzetközi megítélés szerint is példás. Jugoszláv részről Daniel Rezsek, a Horvát Szocialista Köztársaság városépítési és környezetfejlesztési bizottságának elnöke, a jugoszláv delegáció vezetője is hasonlóan értékelte az együttműködést. Külön felhívta a figyelmet, hogy a további közös erőfeszítésekkel nemcsak a meglevő értékek védelmére, hanem a vizek minél sokoldalúbb hasznosítására kell törekedni; így egyebek között energia termelésére is. A magyar—jugoszláv vízgazdálkodási bizottság ötnapos ülésszakán foglalkozott a Duna, a Tisza, a Dráva és a Mura szabályozásával, árvízvédelmével, a Barcs—Djurdjevac vízlépcsőrendszer megvalósításának előkészítésével, s a folyók vízmi nőség-védel mével. 27
