Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
SZAKMÁJA A FÖLD Kubikosok krónikása Lapunk korábbi számában megszólaltattuk Borbás Lajost, a Közkatonák és Mezőhegyest közkatonák című kötet szerzőjét. Mesélt önmagáról, a felszabadulás előtti Szentes, Csongrád és környéke kubikosainak életéről. A háborúról, amelynek végét a Malinovszkij hadseregcsoporthoz tartozó két és félezres létszámú fegyvertelen divízió politikai biztosaként érte meg. A háború utolsó napjairól így emlékezik : — Dolgoztunk többféle, vasútállomásokon. Hadianyagot raktunk át a frontnak, meg mindent, élelemtől kezdve a ruházatig. Az volt csak a megkülönböztetés, hogy a szovjet csillagot nem használhattuk a ruhánkon, de ugyanolyan ellátmányt kaptunk, bakancsot, csizmát, meleg ruhát, mint a szovjet katonák. Nekünk ez a front mögötti szolgálat a fronthoz képest szanatórium volt, — teszi 'hozzá nevetve. — Jó ellátást kaptunk, és ami a legfontosabb, nem kellett lőni, és vissza se lőttek... Életben maradtunk. — Hogyan került a közélet forgatagába? — Amikor 1945 nyarán hazajöttem, hamarosan a Szentesi városi pártszervezet titkárának választottak, majd az első hathónapos pártiskola után az akkor alakuló megyei pártbizottságra kerültem. Először titkárhelyettesnek és propagandafelelősnek. Akkor ez még kis apparátus volt: összesen heten voltunk az egész megyei pártbizottságon, plusz egy adminisztrátor. 1946 nyarán. Aztán rövidesen a megyei pártbizottság titkára lettem — akkoriban még nem volt első titkár. Ott választottak meg képviselőnek is, és így kerültem én a közélet forgatagába. — Vízügyi vonatkozásban mit tett akkoriban a megyéért? — A felszabadulás után legelsőként mi szerveztünk egy tájértekezletet Szentesen — akkor megyeszékhely volt — a főispánnal együtt. Résztvettek rajta Szolnok, Bács, Békés megye képviselő főispánja is, és állást foglaltunk a csongrádi betorkollás mellett... Készítettünk is egy tanulmányt, amit felhoztunk a pártközpontba — Gerő Ernőnek adtuk át személyesen. Nagyon elégedett volt a tanulmánytervvel, amelynek szerzője természetesen nem én voltam, hanem a megye haladó szellemű alispánja, dr. Csergő Károly és Négyesi Imre, a Körös—Tisza—Maros Ármentesítő társulat főmérnöke. A vízügyi országos vezető szervek is foglalkoztak vele, szakszerűség, indoklás és minden egyéb tekintetben Igen jónak találták ezt az egész megyére kiterjedő öntözési program-tervet. Azt is mondták az OVH akkori vezetői, hogy példaszerű, ahogy a Csongrád megyeiek kidolgozták és megtervezték, megszervezték a megye öntözéses fejlesztési tervét. Akkoriban ez a munka a hároméves terv beruházásainak a zömét jelentette a megyében, a végrehajtásért egyébként én voltam a felelős. — A Dolgozó Parasztok és Földmunkások Szövetségének élére került. Ez mikor történt? — 1949-ben. Fent voltam Pesten, egy megyei titkári értekezleten. Ott közölték velem1, hogy a politikai bizottág határozata alapján főtitkárnak jelölnek. El kellett fogadnom, bár nagyon nehezen törődtem bele, hogy Csongrádról el kellett jönni Pestre. Ezzel kapcsolatban megemlítem, hogy egyetlen népi demokratikus országban, de a Szovjetunióban sem szüntették meg a mezőgazdasági munkások szakszervezetét, mint ahogy nálunk a felszabadulás után megszüntették a Magyarországi Földmunkások Országos Szövetségét. A FÉKOSZ, az UFOSZ egyesítéséből létrehozott Dolgozó Parasztok és Földmunkások Szövetsége egyébként nagyon laza és heterogén konglomerátum volt, de azért mindig ügyeltünk arra, hogy a munkástagozatok megmaradjanak. Akkoriban már elkezdtük megszervezni a gépállomásokat, az állami gazdaságokat, ahol kimondottan szakszervezeti jellegű üzemi szervezeteket hoztunk létre. Azok között voltam én is, akik már az ötvenes évek elején, pontosan 1950 tavaszán, elsőnek kezdeményeztük, hogy hozzuk létre a mezőgazdasági, erdészeti és a vízügyi dolgozók szakszervezetét. Nagy, hosszú viták után 1952-ben sikerült. Én lettem a főtitkára. — Miit tett ez a szakszervezet a vízügyi dolgozókért? — Akkor, mi, akik ott voltunk a vezetőségben, azt tartottuk, hogy ha végre idesorolták a mi nagy családunkhoz a vízügyi dolgozókat, akkor talán még jobban kellene róluk gondoskodni, mint a nagyobb létszámú, mondjuk mezőgazdasági üzemek dolgozóiról. Ez valóban indokolt is volt. A vízügyiek, — de az erdőmunkások, a mezőgazdasági munkások is — nagyon mostoha körülmények között dolgoztak. Meleg étel, meg rendes szállás ..? Erről szó se lehetett. Az alkalmi munkákon, különösen a belvízmentesítési munkákon dolgozó emberek pajtákban meg hodályokban laktak. Gépek nem voltak, csak az emberi munkaerő és a kézi szerszámok. Nem voltak közlekedési eszközök sem, mint napjainkban. Gyalog, kerékpárral vagy úgy jártak el vidékre, hogy hetenként egyszer mentek haza. Fogalom volt még akkor a munkásszállítás. Volt ugyan a MÁV, de eszközök nem voltak, különösen nem a vízügynek saját szállító eszközei. Sikerült <is megértetni a párt akkori vezetőivel, hogy Magyarországon a vízügyi dolgozóknak nagyon nagy a szerepük. Nemcsak a létszámuknál fogva, hanem egyáltalán, a víz miatt. Nekünk az adottságaink is olyanok, hogy amióta behozták ide a magyarok Árpádot, a folyók völgyében élő népnek, nemzetiségeknek itt mindig birkózni kellett a vizekkel ... Túlzás, amit mostanában mondanak, hogy akkoriban eldeformálódott a szakszervezeti munka, csak a termeléssel meg a versenyzéssel foglalkoztak a szakszervezetek. Mi a felszabadulás után tényleg az elsők között voltunk, akik felléptünk a vízügyi dolgozók érdekeinek védelmében, és az ötvenes években is nagyon sok kezdeményezésünk Üj kenyér ünnepe 28
