Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
A Nádor-csatorna partján NYUGALOMBAN A VÍZMESTER Ügy bukkan elő a rózsalugas égő függönye mögül, mint egy tréfacsináló, öreg manó. Neki kiáltoztak volna? Öt kutatták volna a baraokfák, szőlősorok sűrűjében? Meglepi hót a vendégeket hátulról, nesztelen léptekkel, éppen akkor, amikor már reményt vesztve távozni akarnak. Egyszerre ott áll előttünk, kék overáliban, kerek, piros arccal, ezüstfehér hajjal. A kezében méhészszerszám, a szemében apró pajkos szikrák. Mintha az öreg Tersánszky tévedt volna ide, a Kakukk Marci írója ... — írnátok rólam? — megcsóválja ősz fejét — A ti bajotok.. . Jobb lenne ha csak beszélgetnénk ... — Ahhoz kedve lenne, János bácsi? — Lenne, ha beljebb kerülnétek! Kézfogás a jogosítványért Fonott fűzfaszékekbe ereszkedünk az üveges verandán. Fonott asztal, körben a szabad felületen plakátok, permetezési és növényápolási útmutatásokkal. Az asztalon méhészeti szaklap, ceruzajegyzetekkel ellátva minden oldal. — Én még szeretem a jó mézet. Az akácot. Az az igazi, bármit is beszéljenek — Fesztelen, könnyed csevegő. Fél perc után aztán érezzük, hogy már harmadik órája diskurálunk. János bácsi meglóbálja a fogó-szerű szerszámot: — Délelőtt pergettem. Éppen a második keretet födeleztem, amikor megzavartatok. Harminc kaptára van, huszonhat családja. Az évi két—három mázsa termést vándorlás nélkül megadják. Persze tisztességgel gondját kell viselni ennek a többszázezer méhnek, mert csak annak dolgoznak, aki törődik velük. Embert kívánnak, épet, egészségest. — Ügy hallottuk, János bácsi nyolcvan esztendős... Hatalmasat kacag az ősz hajú. Fehér fogsora kivillan. — Ügy hallottátok? Hol van az még? Hisz valóban, szégyelljük el magunkat, így ránézésre a hatvanöt kerülgeti. Mondjuk a hatvanötöt. — Hetvenkilenc múltam! — csap a térdére. — Júniusban éppen. Elégedetten végignéz rajtunk, derül hogy belezavarodtunk az életkorába. Mindig így járnak, akik túl nagy jelentőséget tulajdonítanak az éveknek. A kék szempárból újabb szikrák pattannak ki. — Most kaptam a jogosítványhoszszabibítást, halljátok! Egy egész esztendőre .. . Trabant, de azt is csak vezetni kell. A doktor morcoskodott: a születési évszámot böngészte. Két esztendőt kér uram? Annyit bizony! Dehát nem adta ki, inkább megfelezte. Igen mogorva ember volt. Barátságosan legyint egyet, nehogy azt higgyük, hogy haragszik a doktorra. S máris újabb kacagás rezegteti az ablakokat. — Halljátok csak tovább! Két esztendeje egy másik doktorral jobban jártam. Pedig az magasabban kezdte emennél is. Vezetni akarok? Ezzel a kézzel? Olyan elutasító volt, mint a jégcsap. Dehát nem tudott lerázni, bárhogy is igyekezett. Hát jól van, adta meg magát, szó lehet a jogosítványról, egy föltétellel szó lehet! Fogjunk kezet, ha megbírom a szorítását, hát nem bánja. János bácsi harsogva a térdére csap: — Azt hitte kegyelmet kérek tőle! És az ő ujjai ragadtak össze. A repülő puska Mutatja az emlékezetes szorítást nekünk is: így kapta közde a hüvely- és a mutatóujjával a doktor mancsát, így szorította, míg csak el nem ismerte a vereségét. Mintha a barátairól, a szövetségeseiről beszélne: — Ennek a két ujjnak kellett helytállnia. Mert a másik három hiányzik. Láthatjátok. Nem dugdossa, nem fedezi a csonka kezet, teljes értékű eszköz az, kiképezve bármiféle munkára. A két maradék ujj úgy megizmosodott, hogy soványabb ember a karjának elfogadná őket. — Várjatok csak! Mondom tovább, de elfeledtem valami fontosat! — János bácsi felugrik az asztal mellől, s mire azt néznénk, hová tűnt, már jön is vissza egy szép ha sas korsóval. — Elmesélem néktek a repülő puska esetét. De bor mellett, ahogy illik. Arany színű nedű csurran a poharakba — saját termés. Nagy ideje van már annak, hogy más borát itta Szűcs János. A boltiról nem is beszélve, mert olyat sosem vett a szájába. — Nohát a repülő puska — emeli poharát János bácsi. — Az vitte el a három ujjamat. De ez olyan történet, hogy én sem hinném el, ha mástól hallanám. Ha nem velem esett volna meg. Akkoriban, a harmincas évek közepén Uzd-Borjádon voltam intéző. Mivel én eredetileg nem vízügyes vagyok, hanem magyaróvári gazdász. Uzdon, dr. Pesti Pál igazságügy-miniszter birtokán erősen be voltam fogva. Négykor keltem, sötétedés után végeztem. Még az érettségi találkozómra sem engedtek el .Maradt egyetlen örömnek a vadászat. De hogy a puska nem az erdőben, hanem az irodámban sült el, olyat még nem hallottatok. Úgy kezdett el tüzelni, hogy senki hozzá nem nyúlt. Az íróasztalon feküdt, én éppen háttal álltam. Talán meglöktem a csövét a könyökömmel, s a ravasz neki akadt valaminek ... De ez csak föltételezés. A puska lőtt, a lövéstől megugrott, elindult a mennyezet felé. önkéntelenül utána kaptam. Akkor már zuhant alá. A cső felső részénél sikerült elmarkolnom, de akkor meg újra tüzelt. Átlőtte a tenyeremet. Ilyen volt ez az irodai vadászat... Halászlé a gáton János bácsi ezen is kacag, ezen a megkergüít fegyveren. Az ilyen puska, aki a saját gazdájára lő, voltaképpen múzeumba való ... —• Nem is a baleset miatt mentem el Uzdról, hanem hogy lélegzeni nem bírtam, annyira megterheltek. És hát vágytam vissza a szülőfalumba is, Sióagárdra. Különösen akkor kezdtem vágyakozni, amikor meghallottam, hogy a Nádor csatorna partján megürült a vízmesteri állás. Az lesz a nekem való mesterség. A szüleim, az őseim parasztemberek voltak, nekem egy kis darab föld, amit megművelhetek, maga a mennyország. És ha még horgászhatok is, annál nincs nagyobb boldogság. Újra tölt a poharakba: — Nohát hogy ízlik? — kérdi. — Iható? — Aranyérmes — dicsérjük. — Meghiszem azt! Evvel még Bokor Miskát is kibékítettem, amikor erre járt. ötvenhatban, a jeges ár idején ... Na de erről még később, még nem tartunk ott. Most még a háború előtt vagyunk, 38-ban . .. Hát tudjátok a vízmesteri állás telitalálatnak látszott. Főnyereménynek. Gazdálkodtam, horgásztam, jártam az erdőt, a mezőt. Szabad voltam, mint a madár. Délután, este 26
