Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
pihentek, fényképeztek. Ugyanazt a fekete gólyát figyelték, mint mi, lencsevégre kapták a madárvilág e kiveszőiéiben levő példányát. Hosszú percek után egyvonalba kerültünk. — Bércéiig megyünk ... — Mi is — felelték a csónakosok, egy férfi, meg egy nő. Aztán beszélgetni kezdtünk, miközben a csónakok békésen mendegéltek egymás mellett. — Táborozókkal találkoztak? — kérdeztük. — Csak a Tisza-túrásokkal. Túl sok társunk addig nem akadt a vizen. Halászok evezgettek legfeljebb, de csak úgy szórakozásból csónakázók szinte nem voltak. Néha egy-egy sátor a vízparton, a tivadari és az ugornyai tábor, a tokaji és tiszalöki üdülők, több vízmentén pihenő alig akadt. Mintha nem tudnánk, — még a megyében élők sem —, hogy van egy Tiszánk, pompázatos erdőkkel tarkított parttal, selymes fövennyel. Később Tiszabercelen erről beszélgettünk a Papp házaspárral. — Messzebbre gyerek fővel eljutott az ember — mondja a fiatalasszony — de ezt a szép tájat még nem ismerte meg. Mi is most szántuk rá magunkat először egy ilyen útra. Tokajtól mentünk Tiszakanyárig és most vissza, ez 110 kilométer. Talán nem szégyen, de készültünk erre, elolvastuk Fekete István könyveit, tanulmányoztuk a madárvilágra, növényzetre vonatkozó tudnivalókat. — A táj és az emberek — szólal meg a férj — egyenrangú élményt nyújtottak. Talán az a baj — vált témát —, hogy kicsi korban nem ültetik a gyerekekbe a természet szeretetét. Azonban van a Tiszánál is ember, összezsúfolódva néhány helyre, ahol jószerint úgy élnek, mintha a városban maradtak volna, csak a strand medencéjét helyettesíti a folyó. A legnagyobb baj tán az, hogy az üdülők néhányszáz méteres körzetben mozognak csupán, fogalmuk sincs, mi van látnivaló a környéken. Nem vitás: sikk lett a tiszai nyaraló. A telepeken egymást érik a házak, szemmel láthatóan folyik a versengés, ki tud szebbet és nagyobbat építeni, jobban berendezkedni. Kocsi kocsi hátán áll, de nagyon sok embernek fogalma sincs arról, hogy hol is vannak pontosan. Motorcsónakok robaja veri fel a vizet — Rakamaz és Tiszalök környékén különösen, és tisztelet a kivételnek, vajmi kevesen tartják be a szabályokat. Pappéktól újabb adalékot kapunk a Tisza-túráról: — A többség — mesélik — kulturált volt, de akadtak kivételek is. Tiszakanyáron az öreg Benk Béni bácsi varsáit kiforgatták, mások pedig a Tisza közepén álltak fel a kajakban, szemmel láthatóan részegen. Amerre mentek, ordítozós, üvöltés verte fel a tájat. Nem sok a vízi túrázó, de gond, a kevéssel is akad. A folyóról könnyű azt hinni, hogy nem közút, tehát szigorú szabályok sincsenek. Pedig vannak, csak épp tudomást sem akarnak venni róluk. Ezért történik meg, hogy a motorcsónakok hullámverése majdnem leszakítja a kikötött csónakokat, de még a partnál álló hajókat is megdobálja. A strandok közelében nem veszik le a sebességet. A dombrádi pontonhídnál hiába látható az egyértelmű jelzés, ami a csónakok áthaladási útját mutatja, mindig akad, aki másutt próbálkozik és csak a hídőröknek köszönheti, hogy többnyire nagyobb baj nélkül megússza. Tiszalöknél táblák figyelmeztetnek: eddig és ne tovább csónakkal, mert a víz sodra veszedelmesen nagy. Hiába minden intés, sokszor az utolsó pillanatban hárítható el a tragédia. Húzott ki már embert a folyóból Imre Lajos, az öreg Riczu József és majd mindenki, aki a víz mellett él, dolgozik. Életmentő kitüntetése szinte egyiknek sincs. Nem folyamodnak érte, mert embert menteni ezen a tájon természetes dolog. / Éhkopp Van-e illendő csapszék és csárda a folyó mentén? A kisari bisztróba mentünk egy este kávéért. A pult mellett hozzánk lép egy fiatalember. — Nem találkoztunk már ma egyszer? — kérdi. — Ha csak Csekén nem — mondjuk az illendőség miatt. A fiatalember felderül. — Esze János vagyok — mutatkozik be. — Ügy van! A szállóban, amit mi építettünk. S büszkén mondja, a tarpai tsz építői alakították át modern szállóvá és étteremmé a hajdani határőrlaktanyát. Ez az első kép, ami emlékezetünkből előhívódik. Mert a csekei szálló, melyet a NYÍRTOURIST kezel, valóban remek hely. Műemlékekben, emlékhelyekben, látnivalókban gazdag terület központjában, a legszebb tiszai tájat kínálva alakították ki, mondhatjuk nyugodtan, európai szinten. Az elhelyezés, az árak, az ellátás, a tájékoztatás annyira vonzó, hogy hónapokra előre minden hely foglalt. De hát hamar kiderül, ez legfeljebb a jövő Ígérete, a Tisza mente nagynagy kivétele. Kisarral szemben, Tivadarban ér az első komoly csalódás. Néhány helyi alkoholista mulatósa tölti be a kertvendéglőt. Szegényes ételkínálat, korai zárás, késői nyitás. Pedig úttörőtábortól vállalati üdülőig, magánlaktól sátorozák sokaságáig ezernyi vendég remélne kulturált ellátást. Ugornyára este érkeztünk. Hét körül járhatott az idő. A vendéglők zárva, a boltok is. A parton a nemzetközi Tisza-túra tétova vendégei táboroznak. Ha az úttörőtáborban nem szánnak meg egy tányér paprikáskrumplival, bizony felkopik az állunk. Reggel csak a maszek palacsintás éber. A táborozők esetlenek, botlanak a sárban, piszokban, szemét között, s hiába reménykednek abban, hogy kapnak valamit enni vagy inni. Később Tuzsérig nem volt miben csalódni. A víz menti községek mellett a parton ugyanis egyetlen tábla nem hívja fel a figyelmet: néhány száz méterre a folyótól étterem vagy bisztró várja a vendéget. Bezzeg Tuzsér! A kis bódé mellett egy helyi óriás merev részegen meséli vicceit az újonnan érkezőknek, hangosan és trágáran. A vendégek zöme helybeli, az átutazó legfeljebb kiugrik egy kávéra vagy üdítőre és menekül. A folyóparti kempingekről Nagy Bélával, a dombrádi Vigadó csárda vezetőjével ejtünk szót. — Két éve vagyok itt. Az a tapasztalatom, hogy főleg helybeliek, környékbeliek jönnek a csárdába. Igaz, vannak átutazók és külföldiek egyaránt. Jó ellátást tudunk biztosítani. De nincsen szálláslehetőség, pedig igény lenne. A közelben van úttörőtábor, néhány vikendház, de még sátorozáshoz is mostohák a körülmények. Talán ha megépülne itt a híd, amiről szó van, s mellé egy vendéglátókombinát, javulna a helyzet. Esőverte sátrunk és holmink a csónakba kerül. Indulunk tovább Dombrádról. Nem csábít tartózkodásra a hajdan híres Bogárcsárda Tiszateleknél, hiszen ez is igénytelen. Rányomja bélyegét a kisstílű Áfész koncepció, amely a víz menti csárdában, étteremben egy májustól nyitvatartó, gyors pénzt termelő kocsmát lát csupán. Elképzelések alig vannak, s a kor követelményének megfelelő idegenforgalmat szolgáló távlat látásának nyoma sincs. Ebbéli hitünkben Balsánál újfent megerősödtünk. Tudvalevő, ez a partrész idegenforgalmi központ. Horgásztanyák, vikendházak, üdülők a túlparton. Sok ezres átmenő forgalom a révnél. Joggal hihetnők: itt aztán megállítják az utast jó halra, italra. De ha jő az este, a vendéglős bezár. „Megy a vonatom.” — ez a jelszó. Nagy reményünk volt Tokaj. Oktalanságnak bizonyult. Az itteni vendéglők erősen harmadosztályú tisztaságúak, a pincérek szintén. Az ár világszintű, a nyolcvanhat forintos halászlé nem a turista étele. De a 15 forintos csusza sem. Percről percre erősebb a meggyőződés: itt a hazai kispénzű turistára nem gondol senki. No majd Tiszalökön! Hiába. A kemping zsúfolt dzsungelében megbúvó étterem sem hozott megváltást. Többször sajnálkoztunk. Miért van viszonylag olyan kevés ember a mi gyönyörű Tiszánk mellett? Ez is az egyik ok: az ellátási viszonyok. Ha lenne a folyóban bőven hal, azt ajánlanák: be a pecát, lesz vacsora! De hát ez is bizonytalan. Hogy mindez kedvszegő? Talán majd jövőre .. . Bürget Lajos—Speidl Zoltán 23
