Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
LADIKKAL A TISZÁN VII. HIDAK ÉS HÍDMESTEREK Mit visz a víz? TisZcradonylból korán reggel indultunk volna, de Palkó Géza bátyánk megígérte: 'halat reggelizünk, feltéve, hogy lesz is hal. A rév már órák óta csörömpölt ide-oda, amikor nyolc óra tájt megjelent az öreg halász. — Semmi, illetve majdnem semmi — közölte lakonikusan —t tán egy kiló apróhalat fogtam. Pedig negyven varsám van kint... itt is, bejönnek a szivattyútelepre; fennakadnak a dögök, és olyan állapotban vannak, hogy alig akad valaki, aki kihalászná. A szemetet a víz partjára borítják, az áradás pedig behozza. Ha kell, éjjel viszik a partra, de a előírásnak, a józan észnek fittyet hánynak. A Tisza-menti falvak arról árulkodnak, megérkezett a civilizáció. Telik házra, fürdőszobára, vízöblítéses mellékhelyiségre. És közben nem veszik észre, nem figyelmezteti senki az itt élőket: míg az egyik kezükkel teremtenek, addig a másikkal pusztítanak. A régi kutakba vezetik a szennyvizet, ahonnan a talajba, a folyóba jut. Kijelölik a régi homokkitermelő helyet szemétlerakónak — mondja Msdveczky László. — Oda is viszik, de ki figyel arra, hogy a leszedett homok alatt 1-— 1,5 méterre húzódik a tolajvízszint? És ki gondol arra, hogy a kihordott rengeteg mosószeres flakonból, aerosolos palackból előbb-utóbb a talajba 'kerül a bennük maradt anyag, és elszívárog onnét? Míg a vízen voltunk, rájöttünk: itt is beköszöntött a műanyagkorszak: flakonok úsztak, a parton kisodródott műtrágyás zsákok. Imre Lajos, a hajós, mikor csónakunkban ült, és Szatmárésekétől Tivadarig evezett velünk, a rekkenő melegben egyszer csak letette az evezőt. A víz fölé hajolt és hörpintett belőle. Itt még lehet — válaszolta csodálkozásunkat látva. Kézfejével megtörölte a száját. — Namény alatt már nem innék fejezte be a mondatát. Látszott: vigasztalhatatlan, talán a mesterséget is temeti magában, amit maholnap űzni sem lesz érdemes. És, aligha csak ő van így. Később, Lánya, Záhony felé éviekéivé, majd kijutva a szabolcsi vizekre, horgászban, halászban nem volt hiány. De a kérdésre: fogtak-e valamit, legtöbbször lemondó kézlegyintés volt a válasz. Míg Adonytól Lánya felé mentünk, és gémeket, kiskócsagokat, gyurgyalagokat, gólyákat néztünk, arra kellett gondolni: ha így megy tovább, elnémulnak az erdők is. Előbb a víz, aztán az erdők is. És, mintha a rosszkedvet fokozni akarta volna, a Krasznán néhány napja lefolyt olaj maradványaival találkoztunk. Megcsúfoljuk a vizet. A hajósok — mondták a vízmentiek — az olajat eresztik a Tiszába. A Tokajtól hömpölygő vizen kilométereken át kísért a csikktenger, a cigarettás dobozok színes foltja, — az üdülők nagyobb dicsőségére, és egy döglött kutya. Napokon át játszott velünk; éjjel elhagyott ben-A balsai híd romja nünket, hogy másnap megint kikerülhessük. A tiszaberceli szakaszfelügyelő, Medveczky László, megfontoltan, halkan, aggódóan egy kibontakozó dráma előjátékáról beszélt. — Rendelet bőven van, és törvény is született a környezetvédelemről. Csak az a baj, hogy nem veszik komolyan. Hiszen a vadőrök a lelőtt dúvadat nem ássák el, az fáradságos lenne. Beledobják a legközelebbi csatornába, vagy magába a folyóba. A csatornák mint Donáth Gyula rajza (Tisza) Ez még Vásárosnamény felé volt, a felső szakaszon, ahol a víz gömbölyű 21
