Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
Berendezés előtt a vitrinek Raktárkészlet a múzeumban De képesek lennénk-e Vásárhelyiék megszállottságára, a köz önemésztő, lobogó szolgálatára? A Vaskapu sziklarobbantói, a Tisza szabályozói nem ismerték a napi nyolc órai munkaidőt, a kényelmes munkásszállást. A kubikos a mai erőgépek, a megcsodált automata óriások helyett dolgozott, a mérnök, amikor szintezni indult, harmincnegyven kilónyi műszert cipelt. És a szépség szeretete! Mert a szemet gyönyörködtetik, a tekintetet melengetik ezek a régi szerszámok, műszerek, vízszelídítő alkalmatosságok. Tudták a régiek a titkot: ami szép, avval jobb dolgozni. A célszerűség is fontos, hogyne, az a legfontosabb, de szeretni is lehessen a munkaeszközt, barátnak, szívbéli társnak tekinteni. A hajóács szekercéjét bármelyik mai formatervező megirigyelheti. A fúróit, a késeit, a kalapácsait nemkülönben. A jégvédelem fejszéje, csáklyója, fűrésze, megakasztó horgonya modern lakást díszíthetne. A bőgőshajó orrtőkéjét neves szobrászok vallanák magukénak. A hajólámpáért, a gátőr viharlámpájáért, a réz hajóharangért műgyűjtők versengnének. Mint a műalkotásokért. Múzeumavatás előtti napokban jártam Esztergomban a Kölcsey Ferenc utcában. A tágas udvaron fiatal, mégis hatalmas hársfa. Zöld kupolája alatt gerendák, kötelek — a felállítandó istróngos cölöpverő alkatrészei. Az árnyékban jó kétméteres lapos acélforma — a Széchenyi-Lánchíd egyik „láncszeme”. Az egyik felső-magyarországi vasműből vitték Budára a múlt évszázad negyvenes éveiben. Annak idején tán éppen Széchenyi felügyelete alatt emelték a helyére. A folyosókon, a lépcsőkön szerelvényeket, ládákat cipelő férfiak. A vállukon átvetett heveder: nyilván szállítómunkások, akik a most érkezett teherautóról rakodnak le. A múzeológusok szobája üres. Indultam, hogy megkeressem őket, emeletre föl, emeletről le: sehol senki. Azután kiderült, hogy éppen őket kerülgetem, a bútorszállítókat, a doboz- és csomagcipelőket. Űk a múzeológusok. Ezt a nagy, emeletes, tucatnyi tágas bemutató teremből álló épületet ők maguk rendezték be, beleértve a fizikai munkát is. Négy esztendőn át leletet mentettek, múzeumi tárgyat gyűjtöttek — az első vízóráktól a harcsahivogató kuttyogtató fáig — s amikor elérkezett az utolsó szakasz, átvedlettek segédmunkásokká. Dehát honnan kerül ide, a Vízügyi Múzeumba ez a kisded csapat? Hiszen magát a szakterületet is ki kellett tanulni: vízügyi múzeológus nem volt Magyarországon 1976 előtt. — Igen, új szakmát tanultunk mindnyájan — mondja Fábián Gyula, aki a Mezőgazdasági Múzeumból, a Vajdahunyad várból került a Vízügyi Múzeum élére. — Fokozatosan erősödtünk, most huszonegyen vagyunk. Vannak köztünk történészek, van két néprajzosunk, két mérnökünk, két régi hajósunk. Az egyiknek már a szülei is a Dunát járták. A társa elektromos hajótervező volt a folyamhajózásnál ... Ez a sokféle ■ előképzettség nagy előnyünkre vált, minden szakterületnek akadt értő gazdája ... S ha már magunkról beszélünk, ne feledjük megemlíteni az OVIBER és a VIZITERV munkatársait sem, akiknek a négy esztendő alatt újjászületett múzeumi épületet köszönhetjük. A három név: Haupt Egon, Bernát József, Süttői Ferenc. És a sorból — segítőink sorából — semmiképp sem maradhatnak ki a mi kiváló külső munkatársaink. A modellkészítők, akik megépítették Széchenyi Desdemona gályáját, vagy az első magyar gőzhajót, akik a megszólalásig hű másolatban tették elénk a tiszai kompokat, a fazsindelyes dunai hajómalmokat, a víztornyokat, a legmodernebb önjáró uszályokat, amelyek a Duna—Rajna—Majna vízi úton járnak majd. Közülük hadd említsem Farkas Miklós bácsit, az öreg fajszi hajómolnárt, aki fenyőből, kőrisből kifaragta nekünk egykori elpusztult malmát, vagy Petrás Kálmán gyulai halászt, a „Viharsarok” halászszövetkezet nyugdíjas elnökhelyettesét, aki az ősidők óta használt, finn-ugor együttélésre emlékeztető hálókat megfonta a múzeumnak. — Miért éppen Esztergomot választották? — Két okból is. A több tucat múzeummal bíró fővárosba ne zsúfoljunk egy újabbat. No és a Duna miatt, a Duna-kanyar szépségére gondolva. Ahogy Berda József, a költő írta: a Duna legszebb gyöngye Esztergom. Természetesen gondoltunk a Bős— Nagymarosi Erőműre is. Legyünk közel ehhez a hatalmas vízügyi beruházáshoz. — A múzeum áll. Mit terveznek most a vízügyi múzeológusok? — Nem leállni! Siófokon, Gyulán, Milléren, Nagycenken is van gyűjtemény. Ezeket tovább kell fejleszteni. A vízügyi igazgatóságokon mindenütt akadnak lelkes segítőtársak. Szeretnénk Tokajt bevonni a körbe: a Felső-Tisza gyűjtemény ott kerülhetne méltó helyre.'-.. De mindezen túl, az országban sokfelé még csodálatos vízügyi műszaki emlékek rejteznek. Említhetem a Hercegszántó melletti Karapancsát, ahol a Ferenc-csatorna mellett szolgáló 120 esztendős fagázas szivattyú található. Még ma is be tudják indítani. Mint ahogy Milléren is működőképesek az évszázados gőzüzemű szivattyúk. A múzeumnak védetté nyilvánítási joga van, s ezzel a lehetőséggel élni is akarunk. Szerencsére még mindig van mit megvédeni. A Somogy megyei Varászlón például egy patakmalmot, Kácson, Borsod-Abaúj megyében egy vízimalmot. A Rába ritkaságát, a csörötneki fonott rőzsegátat sem engedhetjük elpusztulni. És az ikervári vízerőmű is megérdemli,' hogy műemlékké nyilvánítsuk. Annak idején 1896-ban Európa második legnagyobb vízerőműve volt. .. Meglepetésre is mindig számíthatunk. Kotróhajó emelővödre emelte ki a Dunából azt a kelta aranytányért, amelyet most a Nemzeti Múzeumban őriznek. Itt van nálunk Esztergomban az a karoling kard, amely három esztendeje került elő a folyómederből a Duna-kanyarban. Ezerötszáz éves fegyver maradványa . . . Mi mindent rejthetnek még a vizek! Reméljük jószívvel lesznek hozzánk, s ezután is megajándékoznak bennünket. Kosa Csaba 20
