Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-10-01 / 10. szám

INBAN A MÚZEUM

télymúzeum vízgazdálkodási gyűjteményére is. — De a megnyiló múzeum anyakönyvébe — Gyarapodási Naplójába — még mindig csak kétszázhetven tétel volt bejegyezve. És ötezer tárgy alatt nincs önálló múzeum, ezt minden hozzáértő tudja ... Nyakunkba vettük az országot. A vízügyi igazgatóságok lelkes emberei itt is — ott is gyűjtöttek, ezek a leletmentők voltak első segítőink. Ez már kiindulási alap volt. De csak alap. Menni, tudakozódni, nyomozni, kérni kellett, ha gyarapodni akartunk. Nem szégyelltük egyiket sem . . . Minden, amit megtaláltunk, annak köszönhető, hogy volt mit nyomoznunk, kutatnunk. Minduntalan vízgazdálkodási históriánk gazdagsága tárult elénk. Köztudatba került-e például az a tény, hogy 1782-ben elsőként Európában, Magyarországon indult meg a vízügyi mérnökképzés? Az Institutum Geometricumot, ahol földmérést, térképezést, hidrológiát tanítottak, II. József alapította Budán. S még ennek a mérnökképzőnek is volt előzménye, méghozzá a Pozsony melletti Szencen, a tudós zsoltárfordító, Szenczi Molnár Albert szülővárosában.

■Múzeumok látható vagyona: tárgy, térkép, műszer, makett. Am a látható gazdagság mögött mindig az emberi szellem ragyogását kell föltételeznünk. Érték- és leletmentők előtt előbb-utóbb az emberi tudás nemesféme ragyog föl.

Dunai kotróhajó modell

Ősi vízemelö szerkezet

A múlt századi nagy hazai folyószabályozások, vízrendezések — évszámra négy és félmillió hektárt borított ár és pangó víz — a legmagasabb szintű műszaki felkészülést kívánták meg. Egyetemi színvonalú képzést, s e képzéshez méltó tanítványokat. Huszár Mátyás, Vedres István, Beszédes József, Vásárhelyi Pál megjelenése nem véletlen. Nem csak zseniális emberek: előrelátó nemzetgazdák is, akiket országépítő és hazaszerető akarat mozgat. És az sem véletlen, hogy a tanári karban olyan tudósok foglaltak helyet, mint Jedlik Ányos. Neve sok vízmérnök diplomájára rákerült.

Nélkülük szegényebb, szürkébb lenne az esztergomi múzeum. Tőlük vezet az út a kubikosokhoz, gátőrökhöz, hajósokhoz, az erejüket, szorgalmukat, tisztességüket áldozó névtelen százezrekhez.

S e névtelen százezrek tették kényelmessé, biztonságossá mai életünket, emeltek védő gátfalat, szelídítettek hajót hátukra fogadó folyót, csapoltak országrésznyi lápot és mocsarat, varázsoltak öntözhetővé aszályverte, meddő megyéket — vagyis valósággá teljesítették Széchenyi István jóslatát: „Virágozni fog ez az ország . . ."

Járom az esztergomi múzeum termeit, s lépésről lépésre megállók csodálkozva.

Mennyi ötlet, ügyesség, ravasz fondorlat!

Mert a víz és az ember párviadalát el kellett dönteni. Ellenségből barátot kellett nyerni. Történelemírók — visszatekintve a múltba — a döntő irányzatokra összpontosítva, műszaki-technikai fejlődésről beszélnek.

De gondolnak-e a vízimolnárra, a hálófonó halászra, a kútmesterre, aki a maga találékonyságával, kitartásával, apró-cseprő újításaival maga is részese ennek a fejlődésnek? Lépcsőt emelt, fogódzkodót adott újabb idők felkészültebb embereinek.

Megállók, tűnődöm: képesek lennénk-e utánuk csinálni, mi maiak?

Képesek lennénk-e arra, hogy húszharminc esztendő munkájával magunk faragjunk ki egy vízimalmot, malomkeréktől tengelyig, csavarokig mindent fából? Hogy a varsa, a vejsze, a lipilopi, s a többi cseles halászalkalmatosság megfonásával bíbelődjünk? Hogy vízemelőt szerkesszünk, bármifajta műszaki, fizikai előtanulmányok nélkül?

Képesek lennénk-e az aranymosó szorgalmára, türelmére? Hiszen ezek a folyó menti Sziszüphosz-ok napi öt-hat köbméter fövenyt, homokot megforgattak — egymás után többször is —, hogy két-két és fél gramm sáraranyat kimossanak. Meregetőik, rézüstjeik, rostáik, mérlegjeik valóságos rabszolgasors emlékművei.

Szintező műszer a XIX. század közepéről

19