Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
OLVASÓTÁBOR TIVADARBAN См bei1 és víz Tíz esztendeje hajnali három felé járhattunk itt a katonai kétéltűvel. A hatalmas acéltest — az ókor csodálatos vízi szörnyeihez hasonlóan — céltudatos pontossággal, rettenés nélkül járt-kelt az áradatban. Néhol kavarogva forrt a víz, másutt kis vízesésekben zúdult alá, s fortyogva támadt egyegy erdőcsoportra. A Tisza főmedrét hasítottuk? A Szamosét? A Krasznáét? Az ártéren kalandoztunk azon a baljóslatú, didergető hajnalon? Ki tudta volna akkor pontosan bemérni a helyzetünket? Kölcsönbe kapott mikódókba, viharkabátokba bújva, a kétéltű acélteknőjébe húzódva pásztáztuk a bajlátta tájat. Falvakat, almáskerteket, gabonatáblákat rohant le az ár. Szakadt a víz, elölről, hátulról, a sötét éjszakából. Mikor lesz itt újra élet? Aratás, almaszüret, búcsúnapi bál? Ezt találgattuk szótlanul — fiatal írók, loptudósítók —, akik a Honvédelmi Minisztérium pártfogásával, Fábián Zoltánnak, az írószövetség titkárának vezetésével elsőként utazhattuk végig az árvízzel megvert Szatmárt. Fehérgyarmaton híreket szerezhettünk. Ennyi és ennyi falut telepítenek ki, ennyi és ennyi embert sikerült biztonságba helyezni. Valaki ezt mondta: — Nagyar fölött a Tisza elvitte a hidat... Abban a sok szomorúságban apróságnak tűnt az efféle híd-halál. De Nagyar nevére mégis föl kellett figyelni. Hiszen ott áll a Petőfi-fa, az ifjú költő errefelé igyekezett Erdődre, leánykérőbe Szendrey Ignác úrhoz . . . Idén nyáron, augusztus utolsó hetében eszembe jutott a tíz esztendő előtti utazás. Ezúttal kétéltű helyett a Móricz Zsigmond Megyei Könyvtár mikrobusza vitt bennünket az almáskertek, szelíd ligetek között kanyargó országúton. Kisar, Nagyar mellett haladtunk el . . . Hanem a meghívás ezúttal sokkal kedvvidítóbb környezetbe invitált. A vízről lesz szó most is, még a nagy árvizek is szóba kerülhetnek — ezúttal azonban baráti beszélgetés témájaként. A Magyar Vízgazdálkodás két szerkesztőjét diákok, szakközépiskolások, szakmunkástanulók várják a Tisza-parti táborban, szemközt Nagyarral, Tivadarban. És a tivadari táborban ott van Fábián Zoltán is, az írószövetség titkára. Most nem tollforgafó csoportot vezet — mint esztendők óta rendszeresen: a tivadari olvasótábor szakmai tanácsadója. Az ő bevezető szavaival indul a beszélgetés, azután jó másfél órán át egymást érik a kérdések. Mi a helyzet a Balatonnál? Vajon újra lesz Kis-Balatonunk? A folyók szennyezését ki lehet-e védeni? Miként hat a Paksi Atomerőmű a Dunára? A történelem sem marad ki a sorból. Az olvasótábor ifjú résztvevői Széchenyi István vízügyi munkásságával is foglalkoztak, s kíváncsiak, ki adott pénzt a reformkori hatalmas folyószabályozási munkákra? Hogyan határozta el a világjáró gróf az Al-Duna megfékezését? Mint vetették el Vásárhelyi Pál tervét a Tisza-völgyi birtokosok? Milyen ember volt magánéletében Széchenyi István? Igaz-e, hogy már a múlt században tervezték a Duna—Rajna—Majna-csatorna megépítését? Legtöbbet két fiú jelentkezik. Vízügyi szakközépiskolások mindketten. Egyikük, Szilágyi László Pécsről jött a Tisza mellé, a másik, Básics Tihamér Dunaharasztiról. A jól sikerült találkozó után, megcserélve a szerepeket, mi kérdezgettük a táborbelieket. Hogyan telt el a két hét, merre jártak a környéken, mennyire dolgozták föl az ember és a víz témá-Kollonnay László tóborvezetőtől megtudtuk, hogy hetven diákot, szakmunkástanulót láttak vendégül az ötödik tivadari olvasótáborban. A többség vízügyi szakközépiskolás, Barcsról, Szegedről, Bajáról, Nyíregyházáról. — Tegnap büszkiránduláson voltunk, Tiszadobon ... Ahol Széchenyi az első kapavágást tette a Tisza-szabályozás megindításakor. Láttuk az ő emlékművét, megnéztük Vásárhelyi Pálét. Tisztelegtünk előttük. — Emlegették a gyerekek, hogy hajókiránduláson is részt vettek . .. — Igen, a Felsőtiszavidéki Vízügyi Igazgatóságtól kaptunk egy tanyahajót. Vásárosnaményig és vissza szép kirándulást tehettünk a Tiszán. Velünk jött Fehér Béla bácsi is, aki negyven esztendeje vízjáró ember. Amit a Tiszáról mesélt, soha nem felejtjük el. A Vízügyi Igazgatóság mindenben készségesen segített. Ha kellett szakmai előadásokkal és filmvetítésekkel is. A táborlakók pedig — kedvre kapva — elmentek Tiszalökre, hogy a gyakorlatban ismerkedjenek meg a zsilipkamrák működésével, s gyűjtőutakra indultak, hogy az 1970-es nagy árvíz emlékezőit meghallgassák. Elérzékenyültek sokan a szatmáriak, amikor a tíz esztendő előtti napokat — a menekülést, a beomló házakat, a vesző jószágot — megidézték. Új utcasorokban, új házakba kopogtattak be a gyerekek — újjáépült itt minden megroskasztott falu. Erős kőhíd áll az elsodort nagyari híd helyén is. Ezzel tértek vissza a táborba az emlékezésgyűjtők : — Árvízről beszélnek az emberek. És aranyvízről... 17
