Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-10-01 / 10. szám
Sohasem felejtem el Viglási Illést, az öreg csongrádi kubikost. Kertes, kényelmesen berendezett családi házában beszélgettünk a régmúltakról, emberpiacról, két hétig zuhogó őszi esőkről, legyalogolt tízezer kilométerekről. A könnyű alföldi bortól csillogni kezdett az öregember szeme. Azt várta csak, hogy az asszony behozza a feketekávét, s magára hagyjon bennünket. Óvatosan felemelkedett a puha fotelből, halkan kinyitotta az ajtót, s intett, hogy kövessem. Lopva beosontunk a ház sarkához tapasztott műhelybe, s a vén kubikos megmutatta kincseit. A sarokba állítva kétszarvú talicska, gondosan megpucolva a sártól, a falra akasztva hám, amelybe a házigazda egykor saját magát befogta, mellette kenyerestarisznya, a másik sarokban vaslapát, s agyagból égetett vizeskorsó. A kubikosélet tanúi. A vizóragyüjtemény egyik darabja — De hát miért rejtegeti őket, Illés bácsi? Az öreg felvonta a szemöldökét, s még halkabbra vette a szót: — Azt mondják — szemével a konyha felé bökött, hogy az asszonynak is ez a véleménye —, nem kell a nyomorúságunkkal dicsekedni. Jobb azt elfeledni, mintha nem lett volna. Nem folytatta, csak a tekintetéből olvashattam ki: mivé lennénk, ha elfelednénk emlékezni? Árnyékká válna minden ember, egyforma, fekete árnyékká ... Azóta, ha múzeumban járok, mindig megjelenik előttem a csongrádi nyugdíjas kubikos kamrája. A néma tárgyak mögül emberi szemek néznek rám, kicsit félszegen, kicsit röstelkedve, de azért titkolhatatlan boldogsággal. A minap Esztergomban, a Kölcsey Ferenc utcában különösképp magam mellé képzeltem Viglási Illést. De kigyúlna a szeme, de kihúzná a derekát a mészillatú napfényes termekben, ha látná: díszes helyen, főhelyen tartják itt a kubikostalicskát, a kenyereszsákot, a bográcsot, a kitűző karót! Az új Vízügyi Múzeum nyilvánosság elé tárt értékei között tartják számon őket. S alighanem szívesen behúzódna velünk az egyik ablakmélyedésbe, hogy meghallgassa Fábián Gyulát, a múzeum igazgatóját: miként is költöztek végleges, szép otthonukba a magyar vízgazdálkodás több évszázados emlékei. És alighanem társai is akadnának Viglási Illésnek. Például a Mosoni-Duna mellől Horváth Gyuri bácsi a gátőr, aki hiába búcsúzott el a szolgálattól, városi lakásából ma is minden hajnalban útra kel, hogy a régi gátőrház udvarán tegyen-vegyen, ahogy negyvenöt esztendőn át megszokta. Vagy Dankó János, a kivénhedt dunai hajós, aki kitűző hajóján szedte s rakta a kék országút piros bólyáit, s ha megszomjazott, a folyóba merítette a vödrét. Itta még akkor is a Duna vizét, amikor már a halak is hullani kezdtek tőle. De hát még ÚJ OTTH VÍZÜGYI hány technikus, mérnök, kotrómester, kőtörő munkás, fúrómester csatlakozhatna hozzájuk! Őket, a vízből és vízért élőket, társaikat, elődjeiket képzeltem oda az új múzeum folyosójára. Bizonyára bólintottak volna, elégedetten és megnyugodva, mint a gazda a csűrbe hordott termés láttán. „Ezért megdolgoztunk, megizzadtunk, megszenvedtünk — ez már biztos helyen van!" Mert amíg tető, s palánk nincs javaink felett, s körül, az első szélvihar feldúl, világgá sodor mindent. . . Bólintott helyettük Esztergomban Fábián Gyula múzeumigazgató. Ami a magyar vízgazdálkodás múltjából begyűjthető, megmenthető volt, ami a Duna történetéből megörökíthető, otthonra lelt ebben a bolthajtásos, tömör falú egyemeletes épületben. — A vízügyi múzeum terve régebben született meg. Az OVH ösztönzésére alakult egy kiállításrendező csoport a VIZDOK szervezetében. Előzmények híján időszakos kiállításoknál többre nem vállalkozhattunk. Az anyagot társmúzeumok adták kölcsön. Nekünk nem voltak múzeumi tárgyaink. 1976-ban Dr. Gergely István államtitkár úgy határozott: legyen egységes saját vízügyi múzeumunk. Akkor már számíthattunk a milléri szabadtéri múzeumra, a siófoki Beszédes múzeumra, a nagycenki kas-18
