Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
Gyula cérnavékony szálat húz ki belőle. — Varrnak vele. Ezzel varrják a megoperált szemeket, mert nyomtalanul felszívódik. Mikor az apósom zöldhályogját levették, hallottam meg, hogy mit ér a pézsma farka. Azóta is hordom a sok fekete „pertlit" a szemészetre. De ha ennek a bujkálásnak egyszer végeszakadna, nem űznének, nem hajtanának bennünket, a lerakott csapadá'kat nem lesné ki senki emberfia borja, mi a farkokat ingyen és százasával is hajlandók volnánk a kórháznak ajándékba adni. A rőt barnasággal szikrázó bőr a spanolóvillára feszül. Méretes példány, gyönyörködnek benne. Nem csoda, hogy a nők álma a pézsmabunda. Forgatják, taksálják az árát. — Ez se kerül már puskacső elé. Epésen mondogatják: — Legalább nem lövik széjjel a hátát. Bunda-vadászok Nevetnek szinte szórakozva: — Mert a hasaalját, azt sohasem találják el! — Ennek barátom, a koronaszőre hibátlan. —• Hát, a sörétest a felvásárló sem szereti. — Az állam is többet nyer (nyugaton) az ilyen bőrrel. Hány silány bőrű meglőtt dögöt szedtem már ki a drótvarsából, amikor a vadászok pufogtattak. Nem is értem — csodálkozik Kovács Gyula, aki mellesleg Önkéntes rendőr — vízre lőhetnek-e? Ha golyó a lövedék, az könnyen gellert kaphat, ha sörét, az meg a fészkekbe verhet a nád közt. De én már, ha pézsmáról van szó, semmin meg nem ütődöm. Fogja azt boldog boldogtalan. Őr környékén a papot láttuk libegni egy lepkeháló nagy drótvarsával a víz felett. Apránként gyűjtögette a feleségének a bundára,valót. Két-három bőrrel beérte napjában. Erős kölniillat terjeng. Kovács Gyula a vasvályuban a kezét mossa. A megvágott mirigy olajos cseppjei árasztják a tömény illatot. — S a felesége ... — Mi van vele? — Nem vette még rá, hogy menjenek el a szűcshöz? — Volt szó bundáról, de mindig megtaláltuk a helyét a pénznek. Hat családra keresek egyedül, még a szomszédnak a kenyérhéját is megbecsüljük. ötezer forint keresetnél több nem jön össze. Én (kerül, amibe kerül) kiváltanám azt az engedélyt, egy országra szólót vagy csak egy Szabolcs- Szatmárra érvényest, de . .. A vályú fölött, mint könnyű papírálarcot pörgeti a szél az ágakról elszabadult, szikkadni kifeszített bőrt. — Nagyfiam! Szaladjál csak! Ahol röpít a szél százhetven forintot! Szalai Csaba A honvédszakasz reggel érkezett a faluba s a vízügyi szakemberek irányításával uzsonnatájra ki is üresítette, mert már térden felül hömpölygött az ár. De az, ami közben történt, ötven esztendőre elegendő jajjalbajjal felért. Házfalak bicsaklottak négyfelé. Kártyavárként billentek alá a tetők. Megvadult állatok menekültek. Helikopterek köröztek. S az emberek olyan csóréra mezitelenedtek, ahogy csak kétszer szokás egy élet lefutása alatt: amikor megszületünk és amikor a hátára vesz a halál. Kocsmai hősökből sáncaljai gyávák lettek. Semmi — kisasszonyokból kölykeiket védő anyaoroszlánók. Dumaníncs Lackó, a nagyszájú brigádvezető például, se szó, se beszéd, bele a Trabantba, és inóc Kanócfalvára, az apósáékhoz. Miközben Bamba Kovács Frici egymás után három magatehetetlen beteget cipelt a gyűjtőhelyre a hátán. Tolvaj Likas, a tollkereskedő, még az asszonyát is elveszítette. Az öreg plébános pedig, aki sohasem feszült belé az istrángba a közért, lesétált az Ararátként árvízbiztos templomdombról, és megszólította az utasítgatásba belerekedt tanácselnököt, negyven esztendő előtti ministránsát: — Imre fiam, a betegeket vigyétek a plébániára, az állatokat tereljétek fel a cinterembe! A deresedő, káromkodás elnök azt hitte, viccel a pap: — Állatokat a templomkertbe? Utána meg így a vallásgyalázás, úgy a kegyeletsértés! Ilyet nem játszunk! Inkább menjen és mozgósítsa azokat a híveit, akiket erőszakká! kellene kilakoltatni. Alighogy mondta, bánta máris, hiszen bölcs ez a tanács, szüksége szentesíti. A plébános pedig ment. Úgy lebegett utána a reverendáje, mint valami uszály, s letagadhatatlan része lett abban, hogy mire megnyúltak az árnyak, üresült a pusztuló falucska. A betegek, öregek szállást nyertek a biztonságos plébánia tanácstermében, a tenyészállatok a fallal kerített temetőkertben, a népség zöme a befogadó távoli községekben, a vizesek másik partszakaszra vonultak, s a mentő honvédszakasz parancsnoka, egy mokány kis hadnagy, már a saját embereire is gondolhatott. Úgy visszhangzott névsorától a tanácsháza udvara, mint a tihanyi bazaltoszlopok: Kovács István! Nagy Gábor! Parancs! öt perc alatt el is készült a honvédleltár. Azaz, hogy majdnem, mert Rácz Antal honvéd, Bélpoklos Rácz Anti, a cigányfiú, akit egymás között Bukhérónak csúfoltak, nem volt sehol. Hol keveredhetett el? Nem tudta senki. Még Pemethe István szakaszvezető, a rajparancsnok sem, holott újondkorában ő etette meg véle a szappant, kenyérre kenve, mert a barna legény nem szeretett mosakodni. A víz meg már feljebb hömpölygött, mint ahol kettőbe ágasodik az emberfia, nem lehetett várakozni tovább. — Úgy bezáratom, hogy belefeketedik! — dühöngött a hadnagy. — És a rajparancsnokát is. Megértette, Pemethe szakaszvezető?! — Értettem, hadnagy elvtársi — fe-ÁRVÍZI lelte a nyurga fiú, akit közönségesen Istinek hívtak a többiek. — Jelentem, itt maradok és megkeresem. A tiszt rá báli ntott. A rohamcsónakok felberregtek. A szakaszvezető pedig bemászott abba a rozoga halászladikba, amit a tanácsháza tornácához kötve a sorsára hagyott valaki, és elindul az egyetlen utca hosszán, ahol kétoldalt az ablakokkal színeit már az iszapos-sárga, zavaros ár. Az édesanyjára gondolt előbb ■— elméletben képeslapot címzett neki: Csókollak, nyanyesz, a szatmári Velencéből! — majd Bukhéróra fordult az agy kereke, aki örökké koslat a korgó gyomra után, míg végül a magány érzése kerítette hatalmába, s rádöbbentette, hogy fél. Itt nyeli a nyálát ebben az ismeretlen, üres faluban, a hordalékos árvíz hátán 'imbolygó, rozoga csolnakban. Leáldozóban a nap. Soká lesz reggel. Ezeregy baj érheti, s nincs kihez fohászkodjon. De azt a nyomorult Bukhérót sem hagyhatja sorsára, hátha valami ismeretlen veszedelembe keveredett. A dunántúli erdők alján, teknővójók az ősei. Útban a második gyereke. Amikor a szakaszhoz került, szinte négykézláb futott fel a lépcsőn. Deci pálinkáért mosott először fogat. Hat hónapba került, mire „emberszabású" lett —• ahogy Pimpili, a szakaszbohóc mondogatja. Pápaszemes Kelemen, köznevén Makarenko tanította meg írniolvasni s oly boldog volt, akár az üdvözült, amikor papírosra rótta családjának az első híradást. Csakhát a bendő! Ha szirénázni kezd benne a kakagyár, kiguvad a szeme, nem állana útját a kínai nagyfal sem, mintha tíz nemzedék helyet akarna jóllakni. Most is ebben a saraikban tojhat a pák. „Hát azért csak kisámfázom a kipufogóját” — gondolta evezés közben, és tovább viaskodott a félelmével. Körülötte a megfeketedett vizen szerteterült a holdvilág hideg vigyora, megvillant a csillagok fénye. Az omladékok között macskák nyávogtak, galambok rebbentek. A templomdombon tehén bődült. Legalább harminc kutya kórusozott, s valahol rikoltozni kezdeti egy uhubagoly. Istinek eszébe jutott minden vétke, tévedése, mulasztása, s mert teljesen elanyátlanodni mégsem akart, hát kiabált: — Rácz honvéd! — Azután: — Anti, hol vagy?! — S végezetül: — Bukhéró, te istenátka, jelentkezz! Már a falu szélén járt, ahol — mert dombra kapaszkodtak —, csak küszöbükig fürdőztek a házak, s éppen a visszafordulásra gondolt, amikor az egyik ablakból visszafeleselt egy elégedett hang: — Itt vagyok, Istikém! — Hol? Az illetékes ablakban lámpafény villant, s megmutatta Bukhérót. Teljes épségben, zsíros szájjal vigyorgott, akkora megelégedettséggel ábrázatán, ami-58
