Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
TÖRTÉNET lyennel a kandúr doromból, ha lanyalta a tejfelt. Pemethe szakaszvezető azt hitte, hogy önmagát vágja hozzá, ladikostól: — Mit keresel itten, te csirkefogó? — Az öreglány, mármint a nagymama spinkó azt mondta, amikor megmentettem, hogy a kamrában felejtett egy bödönbe lesütött malacot. Nekem ajándékozta. Még a harmadát se tudtam megenni, te Isti! A kiváló rajparancsnok nem tudta nevessen-e, sírjon-e, így hát káromkodott: — Te barom! Te dögevő sakál! Ezért úgy fogdába varrnak, hogy belep a penész! — De édes egykomám ... — Semmi komám, Rácz honvéd! A vigyori hang megszepegősödött: — Igenis szakaszvezető elvtárs! — Maradt még itt valaki? — Katonát nem láttam, de az előbb, amikor hátramentem, mert megkergetett ez a jó kis malacka, mintha jajgatást hallottam volna ... — Gyerünk! A hasznosság izgalma mindenféle indulatot kioldott a hangjából, hanem a bélpoklos gondoskodott újról. — Nem ennél előtte egy falatot? — Rácz honvéd, hozzám! Bukhéró belegázolt a vízbe, odalocspocsozott a lélekvesztőhöz, de azután vissza is fordult: Gyere te ... jöjjön szakaszvezető elvtárs ... oda gyalog kell menni! Végigmérték a malacsültes ház tocsogós udvarát — a hátulsó kapuja már a dombnak szaladó mezőre nyílott —, s alig kapaszkodtak jótékony szuszszanásnyit, amikor fülükig ért az első jaj'istenem. Azután az uramjézus követte, majd valami Isti számára érthetetlen jajongás, ami Bukhérót viszont reszketős izgalomba hozta. — Érted? — kérdezte a szakaszvezető. — Cigányul esengi a devlát! — felelte Rácz, és futásnak eredt a hang felé. — Magyarul mondd! — Azért imádkozik, hogy megszülhesse a kisgyereket I Ott jártak már a kerítetlen viskó előtt, belökték rozoga ajtaját, hanem attól, amit láttak, megbénult a lábuk. Gyalogszékre tett olajos mécses sápadt fénykörében, földre hintett szalmán, fedetlen alsó testű c'igányasszony feküdt vérben és magzatvíztöl lucskoson. Erejének utolsó maradékával azért viaskodott, hogy megszülje magzatát. Ajkait már véresre harapta. Két keze görcsbe meredt, hogy néhány pillanat múlva, valamelyest megemelve felső testét, húzzon vélük néhány centimétert a félig még méhlakó picin. S azután visszahanyatlott megint, és jajongott egy sort. — Szóljál már hozzá, te értetted, mit mondott! Bukhéró cigányul hebegett valamit, s erre csudamód megelevenedett az aszszony. Még a színe is visszatért. — Rosszul fekszik bennem — vacogta —, húzzad, mert megfullad! A fiú ugrott volna, de társa megállította : — Menj onnét a piszkos mancsoddal! — Odanyújtotta neki a zsebébői elővont laposüveg pálinkát. — Fertőtlenítsd előtte! — Akkor húzza maga! — parancsolta az asszony. És Isti vonta is a nyirkos kis testet, minden nyögésre, jajgatásra összerezzenve, míg le nem váltotta a társa. Az anya nyögő vonaglásokkal segített neki s úgy látszott, hogy ebben a szakmában inkább Bukhéró a szakaszvezető. Pemethe más tennivaló után nézett. Begyújtott a parányi jancsikályhába. Vizet tett rá melegedni. Pólyának, pelenkának valót keresgélt, mindenvaló siker nélkül. Csak egy szopógumis üveget talált és leírhatatlan nyomorúságot. — Elmegyek a malacos házba — mondta a bábának —, párnát, törülközőt hozok. Te csak ügyeskedj! — Inkább én mennék — alkudozott Bukhéró. — Jobban eligazodok, meg mán a kezem is zsibbad. — Talán megéheztél? Isti átkocogott a szomszédba, ahol még mindig pislákolt a lámpa, hóna alá vágta, amiért jött, és máris térült visszafelé. Félúton akkora sikoltást hallott, mintha az élet partjáról a halál szakadékéba omlott volna valaki, s erre futásra váltott. Bukhérót a végső kétségbeesés állapotában találta. Kezében vörös, ráncos, nyivákoló csecsemőt tartott, akit még a köldökzsinór a pihegő anyához fűzött. — Elhoztad a bicskám? — Milyen bicskát? — Onnan, a sült malac mellől. — Ott egye a fene! — Akkor add ide a tiédet! — Minek? — Elvágni ezt a micsodát... — a köldökzsinórra mutatott — Már elkötöztem, ahogy a néni mondta. Isti hiába gyóntatta a zsebeit: — Úgy látszik, elvesztettem ... Röpke pillanatra magához tért az asszony: — Harapd el! — súgta. Bukhéró keservesen engedelmeskedett ... Az anya a mellére kérte a fiúcskát, és elalélt megint, de már parányka mosollyal elgyötört arcán... — A gyerekkel a templomdombra evezek — mondotta Isti. — Te addig itt maradsz az anyjával. Azután őt szállítom el, majd téged. — Az nem lehet! — dadogta Bukhéró. — Félek. Nem látod, hogy a kunyhó végén ott ül a halál? — Az csak egy karóra tűzött lókoponya. Az asszony felsikoltott. Alatta merő vér volt már a szalma. Testéről végképp lehátrázott az élet színe. S a hangja úgy hördült, mint a golyóérte orgonasíp: — Ráfael legyen a neve ... mint az apjáé... Rád bízom... te romafiú... Bukhérót visszafogott zokogás rázta: — Ki az urad? — Kolompár... Egy rúgkapálás, egy sóhaj s a vonagló testről a szalmára csúszott a gyermek. Hajnali három volt, amikor megbillentek a csillagok ... Csónakba szálltak. Isti evezett, Rácz a csecsemőt dajkálta, és mert egyre sírt az apróság szövegtelen gajdot zümmögött néki. így vergődtek a lassan megállapodó vízen, hordalékot, állat'i hullákat kerülgetve, az egyetlen útmutató, a templomdomb őrtüze iránt. Legfeljebb figyelmeztetéseket váltottak: — Vigyázz, Isti, faderék! — Húzódj a másik oldalra, Anti, billen a csónak! — Add ide a szvetteredet, nehogy megfázzon Ráfael! Hasadt a hajnal, mire kikötöttek a templomdomb alatt, és felkapaszkodtak a romboló áradat parányi szigetére, ahol a tűzrakás körül álmatlan állatgondozók ültek, dohányoztak, a kérődző tehenek, és a süppedő sírok között. Nem nagyon kérdeztek semmit, ők is átélték a világomlást. Csak a gyermek dobogtatta meg a szíveiket, mint azokét a bibliabéli csordapásztorokét. — Hol szerezted, fiam? — kérdezte a legbajszosabb. — Ráfael! — felelte Bukhéró.—Valami Kolompár... — A vályogvetőé, annak volt mindennapos az asszony — mondta valaki a máglya másik oldaláról. — És az anyját hol hagytátok? — Meghalt... A tűzvigyázók levették a kalapjukat. Kutyák ugattak, kérődző marhák böffentek, hullámok csobbantak a domb oldalához, és az égről lehátráztak a bajlátott csillagok ... Isti tejet hevített a kulacsában, Anti megszoptatta Ráfaelt a szopógumis üvegből s közben fejtegette a jövendőjét: — Az én Katim is város ebben a hónapban. A másodikkal. Először temérdek teje volt. Mi lenne, ha fél csicsét Ráfaelnek adnánk? És ezt mindenki rendjénvalónak is találta. Isti vállon veregette. Az öreg tehenész doboz Kossuth-tal tisztelte. Mindenki tett valamit. Végezetül még a szakaszparancsnok, a mokány kis hadnagy is, aki már napfényes délelőtt érkezett rohamcsónakon, hogy elkallódott bárányait a nyájukba visszaterelje. Amikor Pemethe István szakaszvezető jelentette neki, hogy megtalálta Rácz Antal honvédet, és az elveszett is odahaptákolt a jelentéstevő bal oldalára, még mindössze ennyit mondott: — Két hét szigorított! Hanem ekkor Ráfael is közbeszólt! Fegyelemtörően felsírt, s abba sem hagyta, míg Bukhéró a karjára nem vette. Kié ez a gyerek? — kérdezte a parancsnok. — Az enyém! — felelte Rácz Anti. — Hadnagy elvtárs, jelentem, mi voltunk a bábája Isti... Pemethe szakaszvezetővel. örökbe fogadom, mert meghalt az anyja ... — Két hét szabadság! — szabta át a csonka mondat jelentését a hadnagy. — Magának is Pemethe szakaszvezető ... S elsőnek indult a rohamcsónak felé... 59
