Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-08-01 / 7-8. szám
MAI TÖRTÉNELEM VISSZANYERT FÖLDEK Munka közben a VERMEER lézeres drénező 1. Kemenesalja két magaslatról fogható be szemmel. Egész arcát a Ságnak kínálja oda, mintha csak névsorolvasásra jelentkeznének a falvak. Egyházashetye, Borgáta, Duka, Kaid, Sömjén, Ostffyaszszonyfa, Vönöák, Nagysimonyi. Kibökő templomtornyával mindegyik az ujját tartja a magasba: én Berzsenyiről szálhatók, én Kisfaludy Károlyról, én meg Dugovics Tituszról, Petőfiről, Dukai Takács Juditról . . . Ami a Kis-Somló köré gyűlt: álom és legenda. Ha létezik ilyesmi, erről a széljárta hegyoldalról a táj leikébe látni. A nyugatnak nyargaló dombokon, akár a lovak sörénye, erdők lobognak. Boreas, a szelek római istene borzolta össze őket? Ezt a vágtató indulatot — egy-egy falunak is helyet kerekítve — csak az elővilágló tisztások fékezik. Fentről a Kis-Somló oldalából búvá fészkek, a dombok lábához tapadva. Szétszórtságuban is valami mértani rend fedezhető fel. A kicsiny falvak körbeülik a hegyet, de egymástól tisztes távolra húzódtak. Mégis úgy osztoznak a kemenesi tájon, hogy senki el nem tévesztheti egymáshoz tartozásukat. Ha a madár megteheti, hogy — mielőtt nekilendülne — a Kís-Somló magasából tervezi szárnycsapását, a kemenesi ember is onnan méregeti pillantásával, merre és meddig repülne. Szárnynövesztőnek ott a hegy leve, vetekedhet a badacsonyival. Szárnycsattogtatásra ott a pince — a hébérből előcsurranó bor messzire röpíti a képzeletet. A pince tölgyfa asztalán sonka, zöldhagyma, mázas kancsó — Vajda Lajossal, a pincegazdával, éppen a történelem századait szárnyaljuk át. Meg sem állunk a tatárdúlásig. Ügy illik, hogy megemlékezzünk a hegy érdeméről: Béla király tán az üldözők karmaiba kerül, ha a Kis-Somló meg nem segíti. Ahogy fölkaptatott ide, a tetőre, friss víz fogadta az üldözöttet. A szikla oldalából széles kőtál ugrott ki, teli esővízzel. Azzal oltotta a szomját a magyarok királya. Mostanában inkább fürdőzni járnak a hegy alá — a borgátai forrás meleg vizet bugyogtat. A környéket beépítették víkendházakkal, az idegen szinte a Balatonnál érezheti magát. Az üdülőtelepet nézegetve a magasból, visszatérünk a mai időkbe. A század nyolcadik évtizedébe. — Azért mi sem maradunk el a fejlődéstől — hunyorít Vajda Lajos. Ezt most nem pincésgazdai minőségében mondja, hanem az egyházashetyei Berzsenyi Dániel Termelőszövetkezet elnökhelyetteseként. Szavait halogatással megerősíti az asztalnál ülő Kerék Lajos téesz-elnök és Kocsi Károly a téesz párttitkára is. Vessek csak néhány pillantást az erdők zöldjéből kihasított szántókra! A téesz földjei azok köröskörül . . . Láto'k-e, fölfedezek-e valami változást a múlt esztendőhöz képest? Ilyen keskeny árkot nyit... — Azok az ezüstösen fénylő oszlopok tavaly még hiányoztak . . . — Úgy van — biccentenek. Erről a Ság felé elnyúló tábláról hiányoztak. De azóta ezen a földdarabon is alagcsöveztek. Megfordultam már többször Egyházashetyén, Berzsenyi Dániel szülőföldjén, tudtam, hogy a költő nevét viselő A lézeres drénező gép műszerfalon 20
