Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-06-01 / 6. szám

Adatok a magyar vízgazdálkodás „kultúrtörténetéhez”

Az aszályok és az árvizek szélsőségei között....

Az ősi „ártéri gazdálkodásról'' (I.)

Mottó: . a magyar paraszt csak azzal törődik, hogy házait magaslatra építse, ahol a Duna árja ellen biztonságban érzi magát, de nyugodtan engedi, hogy földjeit évről-évre elöntse az árvíz..." (Anatal Demidov 1839.)

A mottóul választott sorokat Anatol Demidov orosz diplomata és utazó jegyezte fel magyarországi útirajzában, 1839. évi dunai hajóútja során.

Találó és pontos képet rajzolt a Duna és általában az ország folyóvölgyeinek szabályozás előtti ősi állapotáról. Mint világot járt utazó, éles szemmel ismerte fel azt, ami az akkori magyarországi viszonyokra a legjellemzőbb volt, ami az éghajlati szélsőségekhez való legcélszerűbb és legésszerűbb akalmazkodást jelentő gazdasági életformát jellemezte: az ősi naturális gazdálkodás sajátosan magyar és népű formáját, az ún. „ártéri gazdálkodást", mely az egész feudalizmusban uralkodott, s mely — a későbbi tőkés árutermelés musban uralkodott, s mely — a későbbi tőkés árutermelés, a piaci szemtermelés szemszögéből egyoldalúan, és tévesen, károsnak minősített — árvizekhez is alkalmazkodott.

Sőt: hasznosította ezeket az árvizeket! Hasznosította, mégpedig elsősorban a takarmánybázist biztosító természetes gyepek természettől való megöntözésével: az országszerte általános „rideg állattartással" vagy „réti pásztorkodássaT’.

Amikor a XVIII. század második felében a felvilágosodott abszolutizmus „racionalista” gazdaságpolitikája a mezőgazdaság és a kereskedelem fejlesztése érdekében, megkezdte a folyók szabályozását és völgyeik ármentesítését, a központi hatalomnak ez a törekvése — a „Ratio” és a „Haladás" zászlaja alatt — lényegében az idegen érdekek (a „Piac") szolgálatában álló önkényuralom törekvéseként jelentkezett. Ez alapjaiban veszélyeztette az Ember és a Táj — sok évszázad munkájával és erőfeszítéseivel, alkalmazkodásával kialakított — egészséges „szimbiózisát”, veszélyeztette a nép egzisztenciáját is ...

Az így kiélesedő érdekellentéteknek számos emléke, dokumentuma maradt fenn, de a nép kétségbeesett segélykéréseit, segélyk'iáItásait csak az évszázadokkal későbbi történeti kutatás tárta fel.

Az ártéri gazdálkodás gyakorlatában az egész Duna—Tisza völgyén általános volt, hogy a „rendes kiöntések" ellen semmi védekezést nem tettek, hiszen azokból „inkább haszon, mint kár származott.” Éppen ellenkezőleg — s ez vált a terület gazdasági életének alapjává! — a természetes fokok és érék rendszerét mesterséges csatornákkal egészítették ki, hogy az éltető vizet a rétekbe, halasokba, az ártéri erdőkbe (nagyrészt gyümölcsösökbe!) s az azok irtásain levő zöldséges kertékbe — minél jobban, minél távolabbra és minél kevesebb veszéllyel szétvezethessék...

Ezék a csatorna-, és fok-rendszerek ugyanis nemcsak a terület rétjeinek megöntözését, halasainak feltöltését, gyümölcsöseinek és zöldséges kentjeinek megáztatását és általában a terület termelésre kedvező talajnedvességét és mikroklímáját biztosították, hanem „levezető csatornaként" a feladatukat teljesítő árvizek zavartalan visszavezetését is. (A megrekedt víz elposványosodást, halpusztulást és állatvészt okozott volna, ami az ármentesítés első eredményei, bizonytalan lépései után azonnal jelentkezett. Például a sárközi Gerjen esetében már 1780-ban! Ez a jelenség, mint belvízprobléma, az ármentesítések előrehaladásával száz évvel később az 1870—1880-as évékben vált országos problémává, s teljes megoldása, felszámolása még napjainkban sem sikerült!)

Az ártéri gazdálkodás vezető ága a „rideg állattartás" volt, s ezért nevezte el a hazai ökológiai kutatás (Jócsi'k Lajos) ökoszisztémáját is „legelő-víz ökoszisztémának".

E gazdálkodás súlyponti területe az idők folyamán változott: a török hódoltság előtt, amikor a marhakivitel az észak-olasz városok felé irányult, ez a súlypont Szeged környéke és a Tisza—Maros szög volt. (Erről tanúskodik többek között Bertrandon de la Brocquiére francia követ útleírása is 1433-ból.) A török hódoltság terjedésével mind az állattenyésztés, mind a kereskedelem súlypontja északabbra tolódott, s a kereskedelem iránya és útvonala is megváltozott. 1587 táján — Reinhold Lubenau kőnigsbergi orvos és császári követ leírása szerint — a marhakereskedelem már főleg a felső-dunai városokba irányult, s egyik fő útvonala sőt központja a Csallóköz lett.

A középkori útleírások azonban a rideg állatartás mellett a Duna menti öntözött gyümölcsösökről, szőlős- és zöldségeskertekről is megemlékeztek (a Csallóköztől a Csepelszigeten keresztül a Tolna megyei Sárközig!), melyek, az oklevelekből kimutathatóan, már a XII—XIII. századtól kezdve éppen olyan fontos szerepet játszottak a dunántúli monostorok és egyéb egyházi és világi birtokok élelmiszer ellátásában, mint a terület halászatai, illetve halgazdálkcdása.

Az egész Duna és Tisza völgy ártéri gazdálkodásának mintáját nyújtó halászati jellegű „fok-gazdálkodás" első részletes leírását a Mohács idejében az Alföldön járt császári tiszt Georgius Wernherus útleírása örökítette meg számunkra. Tapasztalatairól és élményeiről a „De admirandis Hungáriáé aquis...” című, több kiadást megért mankójában számolt be. Ez a mű az egyik első hazai vízrajzi (vagy vízügyi) könyvnek tekinthető. (Magyarország csodálatos vizeiről, Bécs, 1551.)

„... a Tisza, mikor a síkra kiönt, minden helyet nemcsak vízzel tölt meg, hanem halakkal is. Ahol pedig tavat képez, mielőtt vize leapadna és visszatérne a folyó medrébe, parasztok bizonyos rekeszek építésével akadályozzák meg azt, hogy a víz visszahúzódásakor a halak is visszamenjenek. Tehát éppen úgy tartják itt fogva a halakat, mint a halastavakban. Megesik, hogy a vonuló halak akkora tömege ütközik neki a rekesznek, hogy azt áttörve megszöknek, s ezzel tönkre teszik a parasztok munkáját és reménységét.”

A régi Magyarország legendás hírű halgazdagsága tehát nem a természet holmi „ingyen ajándéka", hanem tudatos gazdasági—műszaki tevékenység: a természettel való együttműködés — talán azt is mondhatnák: „vízgazdálkodás” eredménye volt. A népi gazdálkodás — felismerve a meleg és sekély vizű árterületek, illetve a „réti vizek” szerepét a halállomány nevelésében — a lehalászással egyldőben (a kishalak kímélésével) az állomány fennmaradását, növelését is biztosította.

E fok-gazdálkodásnak Wernherus György leírásához hasonló értékű dokumentuma az első Duna-monográfia kiváló szerzőjének, A. F. Marsigli tábornoknak a XVII—XVIII. század fordulóján készített leírása és rajza, mely a Duna-monográfia élső kötetének térképanyagában található, s „a folyó menti mocsarak (állóvizek) keletkezésének bemutatását" — a természetes fokok működésének leírását adja. „A Duna metszetével a víz apadása idején, hogy tisztán látható legyen a mocsár (tó) helyzete víz nélkül".

Az újabb kutatások azóta teljes mértékben igazolták a Sárközi Monográfia szerzőjének — Andrásfalvy Bertalannak — feltételezését, hogy „az itt megismert vízi és ártéri gazdálkodás nemcsak a Duna magyarországi szakaszán, hanem — némi eltéréssel — feljebb és lejjebb is a Duna mentén, valamint a Tisza mentén is megtalálható volt egykor”.

Ez a megállapítás igen nagy jelentőségű a magyar vízi munkálatok és főleg a mezőgazdálkodási vízgazdálkodás történetére nézve. Nyilvánvalóvá teszi annak a felfogásnak a tarthatatlanságát, „miszerint a Kárpát-medence kiterjedt mocsaras árterületeinek haszonvételét csak a XVIII. század végén, illetve a reformkorban megkezdett és szinte napjainkig tartó nagy vízszabályozó, lecsapoló és ármentesítő munka biztosította volna, úgy, hogy a területek nagy részét szántóföldi művelésre alkalmassá tette."

Az 1979. évi aszályos idő tanulságai is új fénybe állítják ezeknek az újabb vízügyi és gazdaságtörténeti kutatásoknak az eredményeit, és különösen aktuálissá teszik azok újabb összefoglalását és kiértékelését.

32