Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
Különösen nagy szükség van az öntözéstörténeti 'kutatások tanulságainak felülvizsgálatára, sőt teljes átértékelésére. Hiszen az elmúlt egy, másfél évszázad úgynevezett öntözéseinek története lényegében csak a (tőkés) piaci árutermelés: a szántóföldi szemtermelés, a szárazgazdá'lkodás ökoszisztémájának viszonyai közötti szórványöntözések (kísérleti öntözések vagy minta-öntözőtelepek) viszontagságaira, kedvezőtlen helyzetére korlátozta a figyelmét. Ezt a korszakot nem tudta reális történeti összefüggéseiben: az ártéri gazdálkodás „legelő-víz ökoszisztémája", ‘illetve a szántóföldi szemtermelés, a „szárazgazdálkodás ökoszisztémája" „szisztémaváltásának” valamint a kialakuló „szocialista öntözéses gazdálkodás" ökoszisztémájának történeti perspektívájában vizsgálni. Mezőgazdaságunk természeti adottságaiból fakadóan ezen problémákat a korábbi gazdasági földrajz úgy fogalmazta meg, hogy az ország legszárazabb középső része (melynek évi átlagcsapadéka 500 mm-en alul van) „nem önellátó" és rá van utalva a környező perem- és hegyvidékek „vízfölöslegére". E vízfölös'leg hasznosításának, átvételének a lehetőségeit maga a természet biztosította a legegyszerűbb eszközökkel: a folyók és vízfolyások árterületein szétterülő árvizekkel, amelyek a vízborítás kiterjedésénék és egyéb méreteinek (tartósságának és a térszín magasságának) függvényében mérsékelték a nyári aszályok káros hatását és következményeit.. . Az elmúlt negyedszázad a bizonyos szakaszossággal ismétlődő időjárási szélsőségek közül inkább az árvizes időszakok problémáival állított szembe bennünket. Elsősorban 1956- ban és 1965-ben a Duna és 1970-ben a Tisza völgyében. (Nem is említve a közbenső kisebb jelentőségű árvizeket.. .) Az elmúlt három évtizedben tehát az árvizek históriája, történeti és hidrológiai tanulságainak elemzése került előtérbe. Azonban eközben sem szünetelt az öntözésügy távlati fejlesztési terveinek végrehajtása. Az elmúlt negyedszázad az aszályok szélsőségeitől viszonylag megkímélt bennünket, s az elmúlt emberöltő legsúlyosabb aszálykára 1979-ben érte az országot. Hatását a Medárdot követő fordulat némileg ellensúlyozta és mérsékelte ugyan, ennék ellenére sem szabad azonban a természet állandóan ismétlődő figyelmeztetése előtt szemet hánynunk. Öntözéseink tervszerű és cétudatos fejlesztését: a „szocialista öntözéses gazdálkodás” megteremtését — más, talán sürgetőbbnek tűnő feladatok ellenére/ — sem szabad lekennünk a napirendről! A Tiszavölgyi Vízgazdálkodási Rendszer alaplétesítményei (Tiszaiak, Kisköre és a Körösi Vízlépcsők) olyan hatalmas méretű népgazdasági beruházást, tőkét képviselnek, amelynek hasznát az ország a rendszer teljes kiépülése után élvezheti csak. (Miként egykor, a Tisza szabályozása és völgyének ármentesítése is csak a mű „befejezése” után vált a Tisza völgy népe javára.) E munkát tehát a népgazdaság teherbíró képességeitől függően tovább kell folytatni a teljes megvalósulásáig: a teljes értékű hasznosítás lehetőségéig .. . Mindehhez azonban rendkívül rugalmas gondolkodásra, a sok évtizedes előítéletekkel és téveszmékkel való szakítás képességére van szükség: Tudnunk kell, hogy a magas színvonalú mezőgazdaságokban általánosan elterjedt öntözéses gazdálkodással és annak hazai „korlátáival” kapcsolatos elképzelések és nézetek nagy része téves, és egy szűklátókörű korhoz kötött felfogás, mely még ma is akadályozza és bénítja fejlődésünket. Világosan kell látnunk és egyértelműen fogalmaznunk: az „öntözéses gazdálkodás” (nem egy szűk korhoz kötött, hanem általánosabb értelemben vett formájában) a Duna és Tisza völgy múltjában is évszázadokon át uralkodó gazdálkodási mód volt. Hiszen az ősi „legelő-víz" ökoszisztéma, alapjában véve, a természetes öntözés egy nemét és egy az öntözött kultúrákkal egyenértékű, azonos vízigényű és a vizet hasonlóan megháláló vegetáció uralmát jelentette. Ehhez képest — a vízszabályozások eredményei nyomán kialakult piaci árutermelés (szemtermelés vagy a szántóföldi szárazgazdálkodás) ökoszisztémájának alig egy—másfélszázados ideje, egy jelentéktelen és talán múlandó értékű intermezzo volt csupán a terület sok évszázados gazdasági életében, fejlődésében ... A történelmi fejlődés mai oknyomozó kutatója sem panaszkodhat. A természet valóban jókor figyelmeztetett bennünket az 1863-as aszályos periódussal — már az ökoszisztémaváltás idején: a terület vegetációja nem nélkülözheti azt a korábbi vízmennyiséget, amit az árvizek hoztak le számára a hegyekből . . . Csak, sajnos a kortársak nem értették meg, s nem értékelték helyesen ezt a figyelmeztetést az „öntözés természeti szükségességéről”. Az alkalmazkodás két irányban indult meg, s a gyorsabb a természet volt: a természetes gyepek gyorsabban alkalmazkodtak az aszályossá vált klímához (a réti gyepeket szárazságtűrő társulások váltották fel), mint ahogy az embernék sikerült volna öntözéssel biztosítania akár a természetes vegetáció, akár a termesztett kultúrák vízszükségletét. Mind az állami mind a magános „öntözési kísérletek" a századforduló táján már csak akkor kezdődtek meg, amikorra mind a természetes gyepék, mind a termelt gabonafajták alkalmazkodása annyira előrehaladt, hogy ezek a késői öntözési kísérletek már ezért sem hozhatták meg a tőlük várt eredményeket . .. A kor mezőgazdasága nem volt képes a jelenségek felületes értelmezésénél mélyebbre hatolni: nem volt képes még „rendszerben", („ökoszisztémában") gondolkodni. Nem ismerte fel, hogy a rétöntözések megkezdésével együtt a gyepek ősi („ártéri”) társulását is vissza kellett volna állítania, mint ahogy ma a szocialista öntözéses gazdálkodás sikeres megvalósítása is elsősorban az ősi vízigényesebb növénytársulások visszaállításán, vagy ezekkel egyenértékű (az öntözővizet kellően megháláló) kultúrák meghonosításán és elterjesztésén múlik ... A történelmi változások megértésére képtelen szemlélet (a rendszerszemlélet hiánya) ítélte tehát kudarcra az 1863-as aszályt követő öntözési kísérletek és kezdeményezések egész sorát. Az 1863-as aszályt és tanulságait a kortársak és az utódok már ismételten elemezték és értékelték. Az újonnan felsmert összefüggések fényében az 1979-es aszály tanulságai és követelményei alapján azonban újból napirendre kell tűznünk, hiszen az 1863-as aszályban és annak következményeiben valójában az előzőekben vázolt „ökoszisztéma-váltás" problémái és nehézségei tükröződnék ... Cikkünk következő második felében tehát megkíséreljük az 1863. évi aszály konkrét elemzését: az ártéri gazdálkodás ismeretében és az aktív vízgazdálkodás követelményeinek rendszerében — illetve úttörőinek szellemében. Minden félreértés elkerülése végett azonban már itt le kell szögeznünk: az aszály alapoka egy időjárási szélsőség, egy kedvezőtlenül csapadékszegény periódus fellépése volt. Meteorológiai feljegyzéseink tanúsága szerint. 1856— 1866 között (és főleg 1862/63-ban!) mind az évi, mind a nyári csapadék jóval alatta maradt a sokévi átlagnak. És a mezőgazdasági termelés sikere elsősorban a természeti adottságokhoz (szélsőségekhez) való alkalmazkodáson múlik. A szabályozások ekkori munkája és mezőgazdaságunk egész átalakuló struktúrája pedig — ellene dolgozott ennek az alkalmazkodásnak. (Röviden összefoglalva: csupán ennyi kutatásaink eredményeinek summája.) De a szabályozások eredményeinek egyoldalú értékelése, vagy túlbecsülése is akadályává válhat a korszerű, alka'lmazkodóképes mezőgazdaság megteremtésének. Erre figyelmeztetett Kvassay Jenő már az 1870/80-as években, a Tiszaszabályozás legkritikusabb időszakában is: „.. . a víz nem mindig és nem föltétlenül káros elem, melytől minden áron szabadulni kell, ellenkezőleg — hasznai sokszor megbecsülhetetlenek, még akkor is, ha kisebbnagyobb károsodással jár karöltve..." (1888.) „Ha a statisztika éppen olyan hűséggel jegyezné fel az áradások hasznát. mint rombolását, bizonyára más irányt venne a gondolkodás... (1889) Ezért — már jóval a munkálatok 'befejezése előtt — túlhaladandónak minősítette a passzív vízqazdálkodás egyoldalúságát, mert „egyedül az ármentesítésért e negatív haszonért... annyi más pozitív eredményt képes tönkretenni a folyók, az ország lüktető ereinek gyors lefolyatásával ..." (1875) E gondolatdk alapján fogalmazza meg végső konklúzióját: „ ... utódaink útja — és a mi eddigi utunk egymással homlokegyenest ellenkeznek: mig mi folyóink szabályozásával azok vizét levezetni törekedtünk, addig unokáink gátakkal fogják azokat torlasztani és az országban visszatartani. Lehetőleg sokat és nagy területeket öntözni — ez ama mód, amellyel mezőgazdaságunkat, népünknek és létünknek eme alapfeltételét, állandó virágzás és jólét fokára emelhetjük ...” (1875). P. Károlyi Zsigmond 33
