Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1980-06-01 / 6. szám

Külföldre utazik a vizek ajándéka

Gyékényfonók

Agazdasszony a hasúra szövő bakot szabadítja ki egy zugból. Hasúra.

Először az elragadtatott Móricz tollából olvastam a házilag könnyen szőhető pallóféleségről. Akkor (az író idejében) még felfedezés számba ment.

Nagy keletje volt, Móricz meg akarta örvendeztetni vele a kétkezi, a téli elfoglaltságban szűkölködő, de gyékényben, nádban bővelkedő tiszai falvakat. A hátsó udvari kis melegágyak, de a kertészek sem nélkülözhették a korai palánták meleget bugyoláló tetőfedőjét.

— Ez az! — rángatja ki a bakot a székalj egyeki fölvásárlója: Debrődi Lászlóné. Villanyt gyújt: lássam, miként készült az a fagyálló nádszövet.

— Hasonlóképpen, mint a lábtörlő. Durvább viszonylatban. Ahhoz húz. Csak úgy van öltve, mint a hasúra. S mi mindenre jó volt! Januárban—decemberben a kötésben levő betonokat őrizte a fagyállóságával.

Az asszony két hengerformát rak az állványra, a bakra.

— Az uram rengeteg gyékényről, sásról, nádról tud. A Hortobágy környékét járja. Hogy is mondjam? Felajánlotta jó szolgálatait a háziipari szövetkezetnek Tápén. A szövéshez tagokat toboroztunk, egyszerű gépeket fabrikáltunk össze.

Absztrakt vonalú, kulcskarikához rokonítható drót a kezében.

— Ez a tű?

— Alakra nem, de tűzni-fűzni, nádszálak közé bújtatgatni ez való. A széküléslap fonásához ennek semmi köze. mert ahhoz inkább az ujjak kellenek. Azt már nem tudnám megmondani, hogy a hasuraszövésnek végleg befellegzett-e? Egyeken Szegedi Kálmán és családja kiválóan értette és érti mind a kettőt. A lány fonta az üléslapokat, Szegedi Kálmán meg a felesége szőtte a hasurát. Egy-egy hónapban jelentős öszszeg bement ahhoz a házhoz. Mondják: abból is tették rendbe. De nemcsak az egyeki szorgalmasoknak: Szegedi Miklóséknak, Bodnár Károlyékna'k, Mucza Károlynénak áll a világ. Az üléslapokat Magyarországon százharminc községbe „vitte ki” a háziipar.

— Olyan kapós?

— A keret? De még mennyire! A leleményes asszonyok a hosszú téli estéket kihasználják. A gyékény pedig, annak aki levágja ajándék. A természet adja. És a szépen megfont székaljat a kapitalista céggyárosok viszik, mint a cukrot. Úgy halljuk, a franciák templomaik ülésébe építik be. Hogy mi az a sárga színű, amin a szemét legelteti? Rozsszalma díszítésű fonat. Általában nálunk minden fonás első osztályú, máskülönben megvágja a kés.

— Hogyan?

— Az egymás mellé illesztett szál nem lehet durva, egyenetlen, csak sűember ujján — mondja Szegedi Kálmánná. Hánt, hasogat, föl-föltekint, ő mór nem olyan boszorkánykezű, mint Ilona lánya, aki az ujja között sistergő szálakra süti le a fejét. A fonás szemérmes pózában térdén nyugtatja a keretef.

A fonót említem neki, az igazit, ahol menyecskékkel, énekelve ...

— Nem jó gondolat.

— Miért nem?

— Mindig átöltözni ...

— De valahol csak összeülhetnének!

— Méghogy a kévéket is hurcolászszuk!

Szegedi Kálmán is mond valamit:

— Asszonyok jönnek még ebbe a

szakmába, de hogy „lányok üljenek a fonóba, arany koszorúba?” Annak vége!.............................

Pörgő gépi orsókról sem álmodoznak a Domb utcában, ímert előre nem lehet megfonni azt a szálat: a „toldás nem eshet a színére”.

Aztán meg az a jó ebben az otthoni duruzsolásban, sodorgatásban, hogy mindenki magának parancsol. Saját magának.

És a szórakozni ugyancsak vágyó Ilonka saját parancsnoksága tudatában sem lógja el az időt. A múlt hónapban hetvenkét székalj dicsérte keze munkáját. Azt meg a négyezerháromszáz foritos kereset.

Töpreng a lány, majd megrázza a fejét, hogy nem. Nem tudná kitalálni, hová is álljon el dolgozni Egyéken, ha ennyi pénzt szeretne havonta megolvasni. Egyébként próbált ő már Pesten is szerencsét.

Szalai Csaba

Készül az üléslap

rűn szoruló, mert Tápén a selejtnek nem kegyelmeznek. Egyszerűen belemetszenek, s visszaküldik az árut a feladónak. A névkártyája rajta. Jobbára mi csak figyelmeztetünk, de hát ebben a fonásmesterségben sincs pardon. A jót ismerik el. Az ilyen hibátlant. Látja, ez milyen sűrű, egyenletes tapintású. Jólesik a kéznek végigfutni a finom bordázaton.

Girbegurba, néhol vesszőből font kerítések között kanyargók. A falu szélén mintha dombon állana Szegediék új háza. Valamikor idáig látogathatott a Tisza. Az alkonyatba kimerészkedett gyerekeknek azonban már ródlipálya a Domb utca vége.

Szegedi Kálmán az udvarról egy kéve gyékénnyel tér be a konyhába. A konyha sarkában a feleség hámozza le a hosszú leveleket, mert csak a gyékény botrésze (a nyílig) a jó. Középütt, mint egy családi képen, Ilonka sodorja, majd fonja a fakeretre a puha szálakat, mutatványnak beillő gyorsasággal.

Rádió szól. Zene.

Ráérő idejében Szegedi Kálmán a vizenyős lapost, a kis Tiszát bóklássza kaszájával az anyagért. A javát hordja haza.

Kioldja a tömör kévét.:

— Egészséges, sehol egy féreglyuk. Ez őszi vágás, tavaszra kiérik. Hófehér, gyönyörű üléslap lesz belőle.

A csöndes munka megfogható békéjét nem akarom szóval érinteni. Órákig tudnám nézni, hogyan telik meg fénnyel az üres keret, mert a sodrott gyékénynek már fénye van, gyönge világolása.

— Azért a sodrás nyövi a bőrt az

31