Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
________________ EMBER. VÍTÖRTÉNELEM Motorcsónak a magasban égmúlt idők nagyszabású építményei láttán eltűnődhetünk: honnan szerezték tudásukat az alkotók? Honnan vették műszaki ismereteiket az ipari forradalom nagy gépszerkesztői, csatornaépítői, duzzasztók, vízművek, szivattyútelepek építői-tervezői? Mai fogalmaink szerint mérnökképzés Angliában akkor még nem volt. A mélyépítésnek, bányászatnak Francia-, és Németországban voltak felsőszintű iskolái, ezek azonban szűk területen hatottak. A kor nagy mérnökei eredetileg kőfaragók, ácsok, kovácsok, lakatosok, kőművesek voltak, akik teremtő akaratuk, élénk fantáziájuk alapján dólgoztak. Ök voltak a technika „nagy öregei". Ezeknek a nagy öregeknek a feladata nem völt egyszerű. Mit is kellett tenniök? Például a térképen kijelölt két pont — bánya és gyárváros — között a lehető legkisebb költséggel s legnagyobb haszonnal, hajózható csatornát építeni. Ehhez először a csatorna nyomvonallába eső területeket kellett kisajátítani, ami az ügyvédek és a parlament dolga volt. Pénzt rendszerint részvénytársasági alapon szerezték. Mivel az első csatornák igen jól jövedelmeztek, a társaság pénztára hamar megtelt. A tervezett csatornák dombokon, folyó- és patakmedreken, mocsarakon, mély völgyeken, sziklás vonulatokon vágtak át. A műszaki munka a terepről készített rendkívül pontos szintvonaltérkép felvételével kezdődött. Laza talajon a kitűzés után ásó-, csákány-, talicska-munkával megásták a csatorna medrét, s ha nem szivárgott el a víz, átadhatták a forgalomnak. Ha a talaj elnyelte, áteresztette a vizet, a Brindley által feltalált agyag-homok gyurmával vagy tég la fa la zással szigetelték. A nagyobb, meredekebb dombokat nemritkán hajócsúsztató művel győzték le. Ezek bonyolult erőjátékát, kivitélét alaposan át kellett gondolni az építőmesternek, aki mechanikáról, szilárdságtanról egyetlen órát sem hallgatott a technikai főiskolán, s csupán érzék, tapasztalat alapján dolgozott. (A hidraulika egyik francia tudósa Antoine de Chézy, aki 1718—1798 között élt, ekkoriban már ismertette híres — máig használt — képletét, amely a mederben áramló víz mélysége, sebessége, esése közötti összefüggést fejezi ki.) Hajócsúsztató-műnél a hajók felvontatására vízikerékkel hajtott hengerkerék szolgált. A hajót tölgyfából ácsolt, zsírozott pallókon vontatták fel, vagy engedték le ugyanott A XVIII. század végén már gőzgéppel hajtott csörlőket is használtak. A hajótestet gyakran „cassion"-nak nevezett vastartályba úsztatták, és a tartályt vontatták fel, mert a terhelt hajótest szárazon eltorzulhatott volna. A lefelé csúszó és felfelé vontatott hajókat csigarendszer és kötelek tartották össze, így a lefelé haladó az emelkedőnek segíteni tudott. Kis magasság esetén, a lefelé haladó hajó sebesvízű „zúgón” siklott le. A nagyobb emelkedéseket kamarazsilipekkel győzték le. A XV. század óta ismerték őket Angliában. A domboldalba egymás mögé, lépcsőszerűen építik a kamrákat, mindegyiket kapuval látják el. Felfelé a hajó beúszik a legalsó kamrába, majd vizet engednek be addig, amíg a kamrában levő víz szintje el nem éri a következő kamrában levőét. Ekkor a közöttük levő kaput kinyitják, a hajó beúszik a kamrába, és így tovább .. . Lefelé mind-A Pontcysyllte akvadukton, negyven méter magasban motorcsónak halad 20
