Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-06-01 / 6. szám
ez fordítva zajlik le. A régi magyar szaknyelv a 'kamarazsilipet „csegé"-nek nevezte. A zsilipkamrát téglafallal bélelték, a kapukat erős fából, gyakran vasból készítették. Angliában az egyik legnagyobb hajózózsilip-rendszer Leeds és Liverpool között épült, öt kamrával. Építettek függőlegesen emelő mechanikus szerkezeteket is, ezeket gőzgéppel működtették. Az utolsót már a vasút korában, 1875-ben szerelték fel a még mindig gazdaságosan „üzemelő" hajózóúton. Sziklás akadályok esetén alagutat vágtak. Kezdetben az alagút belsejében vontatóutat nem építettek, a hajókat csáklyázással mozgatták. A kemény kőzetben alacsony alagutat vágtak, és a hajókban hanyatt fekvő emberek kézzel hajtották a hajót. Közutakat keresztezve esetleg elfordítható pályájú hidakat építettek. Nagyobb akadályoknál dongaboltozatos tégla- és kőhidakat emeltek. Gondolhatjuk, milyen pontos munkára volt szükség. A csatornaépítő „nagy öregek” között olyan is akadt, aki elméleti felkészültséggel látott munkához. Brindley még szemmértékkel és érzék alapján (de szintvonalas térképekkel) dolgozott, John Smeaton (1724— 1792) már matematikai, fizikai, csillagászati tanulmányok után került a csatornák, hidak, gépek bűvkörébe. Pénze volt, fiatalon beutazta Európát, tanulmányozta a hollandiai vízépítést. Víz alatti építkezésekhez ő használt először „hidraulikus meszet", azaz cementet. Elsőként szerelt a vízikerekek tengelyére acélcsapot. Smeaton kikötőket is épített, sikerrel vezette be a búvárharang használatát, hidakat emelt, csatornákat tűzött ki és ásott. Róla mondta James Watt a gőzgép feltalálója, hogy „ő tanított meg bennünket a mérnöki mesterségre”. A nagy öregek a századforduló körül eltünedeztek. Helyüket átadták a „kézikönyv mérnökökének, akik már alaposabb elméleti felkészültséggel, de még mindig nem főiskolákon vagy műegyetemeken, hanem magánúton szerzett tudással dolgoztaik. A XIX. század hajnalán Benjamin Outram a bányákban alkalmazott sínpályákat a hajózócsatornákhoz vezette, és így a szén rövid úton jutott az uszályokba. Furcsa iróniája a sorsnak, hogy ezeken a kezdeti — öntöttvasból készült — síneken próbálta ki Richard Trevithick h ires gőzmozdonyát, amiből azután a csatornakorszakot felváltó vasúti mozdony kifejlődött. A nagy öregek legnagyobbja, Thomas Telford által épített PontcysyMte völgyáthidalás 40 méter magasban vágja át a Dee folyó medrét. A rajta átvezetett hajózócsatornát ma is használják^ Telford (1757—1834) kőfaragónak készült, az esti iskolákban és könyvekből tanult. Sokáig dolgozott Portsmouth hadikikötőjének és erődítményeinek építkezésein. Megtanulta a terepfelvételt, hidakat tervezett. Az eredetileg zsiliprendszerrel tervezett folyókeresztezés helyett elvállalta a PontcysyMte akvadukt megépítését, és azt 1805. november 26-án sikeresen be is fejezte. Máig csodájára járnak. Telford vízemelőművek szivattyúihoz gőzgépeket is használt, a századfordulón már több angol gyár készített kitűnő erőgépeket. E technikai korszak egyik érdekes alkotását, a Coafport közelében levő hajóemeiő és -csúsztatóművet napjainkban példamutatóan restaurálták. Mint ipari műemlék nagy érdeklődésnek örvendj A csatornakorszaknak a vasútmánia vetett véget. Az 1830-ban megnyílt Liverpool—Manchester közötti vasútvonal vasúti hídja alatt uszályvontató lovak haladtak. Két korszak találkozott itt. A csatornaérdekeltségek sokáig küzdöttek a vasút ellen, de a fejlődést nem tudták megállítani. Az új technika aztán új mérnökképzést is követelt. A nagy öregek, a kézikönyv-mérnökök szerepét egyre inkább a kollektív tervezés és kivitelezés vette át. dr. Horváth Árpád 21 Az Oxford-csatorna — ma. Jól láthatók a hajóemelő zsilipek.
