Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
A HI VO JEL A REG! Három hosszú, egy rövid 1. Megmondták előre, csakis a pataházi gátőrháziban keressem Horváth Györgyöt. Vagyis: „a Gyuri bácsit''. Odabenn a városban, az Ady-lakót el e pen úgysem találnám. Hajnalban, négykor, fél ötkor kel, ahogy megszokta, felöltözik, s motorra ül. Van egy öreg Simsonja, azzal jár ki a lakótelepről a Mosoni-Duna partjára. Ott érzi magát a legjobban. Ahol a szolgálati ideje letelt, s ahol most a fia, Sándor viszi tovább a hivatalt. Szíves kísérőm is akadt, hogy a gátőrházat el ne tévesszem: Écsi Imre, a Győri VÍZIG termelési igazgatója. Annak idején csapatban városi tekebajnokságot nyertek Gyuri bácsival, aki nemcsak vadászmesterként, de tékézőként is hírnevet szerzett magának. 2. Otthon és munkahely Tágas, asztallap sima udvar: ilyet csak az alföldi tanyákon látni. Istálló, ól, szalmakazal, lovas szekér. Kapirgáló tyúkok. — Meddig gazdálkodott itt, Gyuri bácsi? Széles válif, erős nyak, ahogy a Dunántúlon mondják: oszlopos termet. A kezemben még érzem a jó markos kézfogást. —• ötvenöttől hetvenhétig. Mióta ideköltöztünk, addig míg a nyugdíj meg nem jött. — És ötvenöt előtt? Barna kucsmáját kicsit följebb nyomja a homlokán, s a kaputól megindul befelé a házba. Arcáról ikönnyen leolvasni a gondolatot: hát az már más! Ami olyan régen történt, s még ami azelőtt is, arról nem lehet az udvaron beszámolni. Ahhoz hozzá kell készülni, hogy az jöjjön felszínre belőle, ami igaz volt, s ami lényeges. No és hát annak az utat is elő kell készíteni. Jóféle 'korcos vörös borral, valódi házi disznósonkával. De a sonkához felszeletelt kenyér sem a boltból való, pók sütötte azt. Gyuri bácsi fia, Sándor jár el érte hetente, az egyik közeli faluba. Egy hétig az a kenyér — kenyér! Négy-öt napos korában talán még jobb is, mint egészen frissen. Addigra megérnek, kifinomulnak benne az ízeik. Falatozás után aztán nekivágunk az élettörténetnek. — Ügy volt az, hogy a vízhez húztam mindenkor... Börcsön születtem, az nem a Szigetköz, de a folyók közel jártak hozzánk. Apám halászó-vadászó ember hírében állt, a Rába-szabályozó társulatnál dolgozott, a gyerek meg kit követne, ha nem az apját. A bátyáim is őt követték, a Rábcán nyertek munkát, a Mariska és a Jolán kotrón. . . . Oda kerülni, ahhoz protekció kellett. Szerencsére az édesapánk után ismertek bennünket. Az én protezsálóim meg a bátyáim voltak. Nyári időszakban bevettek vízhordó gyereknek a 'kotróik mellé. Jártam a gátat a Rábca mentén, vittem a kannáikat a friss vízzel a gátőrházaiktól, a szivattyútelepektől. Amit kerestem, fillérről-fillérre össze raktam. Iskolakezdés előtt édesanyám bevitt Győrbe, és a pénzemen vett rám egy cipőt meg egy nadrágot.. . Akkoriban úgy volt az, ahogy nőtt a gyerek, mindegyre nehezebb és nehezebb munkát kapott. Amint megerősödtem kicsit, mentem csatornát tisztítani a Halt-Rábcára. A felnőttek kika szálfák a gazt, a gyerekék kigereblyézték, eltüzelték. Aztán kaszáltunk is. A hínárkaszával volt a legnehezebb dolgozni, ezt ma már nem használják . . . Am'i'kor még erősebb lettem, csatornát „fenekeltem". Az iszapot vettük ki onnan alulról, vagyis hát, minek kerülgessem, kubikoltunk. Aki a vizék mellett 'kereste a kenyerét, el óbb-utóbb megismerte a lapátot és a talicskát... 3. Míg beszélgetünk, s egy-egy kérdésemre részletes szakmai választ ad az öreg gátőr, az előszobában szüntelen csöng a telefon. Nyugodtan ül az apa is, a fia is. Meg sem rezzennék. — Egyik sem ide szól? — Egyik sem — rázza a fejét Gyuri bácsi. — Mi lenne, ha a gátőr minden berregésre ugrálna? Aztán hozzászúrja: — De am'i ide szól, azt az udvar sarkában meghallja az ember... — És mi szól ide, melyik jelzés? — Három hosszú, egy rövid. Ez nem változott ötvenöt óta. De még előtte is, a révfalui gátőrházba is ezzel csöngették nekem. Ennek a pataházinak az elődje a révfalui gátőrház volt. Mostanra már szivattyúházzá alakították, de Horváth György ott kezdte a gátőri szolgálatot. Ott kezdte, 1950-ben, bólogat az öreg, no de ahhoz 'is messzibbre 'kell visszanyúlni, hogy érthető Jegyen: miért csak akkor 'kezdte, és hogyhogy egyáltalán elkezdhette. — Előbb vissza kellett jönni a Donkanyarból. Az sem volt éppen egyszerű. A győri ezreddel kimentünk négyezren, és a négyezerből hazajöttünk százhúszon. Hát én a százhúsz között voltam. Mert szerencsém volt. Útközben elfagyott, éhen veszett az is, a'ki menekülni tudott. Engem a cukor tartott életben. Találtam egy kiégett germán teherautót, cukrot szállított, egy-két kiló megmaradt belőle. Azzal a táplálékkal nyolc napig kihúztam. Persze, nem hagytak békén, talpra álltam, megint behívtak. Negyvenöt elején parancs: irány Németország! Átkeltünk a Dunán, Pozsony alatt táboroztunk. Másnap majd megyünk tovább. Volt ott egy őrmester, civilben tanító, látja, hogy készülődöm. Rendes ember volt, megmondtam neki: én befejeztem, megyek haza. „Agyonlövik, Gyuri!" Agyonlőnek, akkor'is megyek! Még az éjjel elindultam. Fegyver nélkül, gyalogosan. A Duna-parton csónakot találtam, lakattal láncra kötve. Egy erős dorong-30
