Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-04-01 / 4. szám
ALGERIAI TAPASZTALATOK Vízművek a Szaharában A Szahara a legnagyobb összefüggő sivatag, amely az Atlanti-óceántól a Vörös-tengerig terjed, mintegy 5500 kilométer hosszú és 1500—2000 kilométer széles sávban. Területe 7,8 millió négyzetkilométer, amelyből Algéria több mint 2 -millió négyzetkilométerrel részesedik. Évezredekkel ezelőtt a Szahara egyes térségeiben gazdag növény- és állatvilág vette ik-örül a lakókat. Többek között erről tanúskodnak a Tassili vagy a Sauara vidékén található, -páratlan értékű s z iikl a na j z о к is. A térség későbbi él-sivatagosodása miatt az őslakosság nagy része elköltözött. A Szahara algériai részében maradt és máshonnan oda települt lakosság száma több mint félmillió. Számukra és a sivatagi -mezőgazdaság számára a víz a Szahara ásványkincsével, a kőolajjal és a földgázzal egyenértékű, nagybecsű jószág. E térségben a XIX. században kezdték kiaknázni a homok- és a kősívatagok mélyén rejlő vízkészleteket. Abban az időben mélyítették a Szahara gyomrában az első mélyfúrású kutakat. Az utóbbi 20 évben szinte forradalmi változásokat hoztak az olaj után kutatók: az -alkalmazott mélyfúrás technikája a mélységi vízkészlet kitermeléséhez is új utakat nyitott. Ezek a kutak lehetővé teszik az öntözéses sivatagi mezőgazdaság meghonosítását. A modern sivatagi vízművekben rejlő előnyöket jól érzékeltetik a mezőgazdasági termelési eredmények is. Novemberben 150 mázsa paradicsom és 300 mázsa sárgarépa takarítható be az öntözött sivatagi -termőföldekről. Burgonyából is elérhető a hektáronkénti 17 mázsa. A sivatag szívében, a Hoggaron már 1964-ben zöldéit a búza. A sivatagi, homókkultúrás mezőgazdaság igazi terméke a világhirű datolya. Ez a nagyszerű gyümölcs tartja el a sivatagi lakosság nagyobb hányadát. A modem vízkitermelési lehetőségeknek köszönhetően az 1970-es években az -algériai Szaharában mintegy 29 ezer hektáros területen folytattak öntözéses datolyatermesztést. A datolyaligetek öntözéséhez 15 m3/s kapacitású vízműrendszer szükséges. Az ezredfordulóra előirányzott gazdasági fejlesztés és a várható demográfiai növekedés figyelembevételével a felszín alatti vízkitermelést 25 év alatt 2,5-szeresére kell növelni. Ha a jövőben jelentkező vízigényt teljes mértékben ki akarják elégíteni, a meglevő vízkitermelő kapacitást meg kell négyszerezni a sivatagban. Ezt a jelentős fejlesztést a felszín alatt meghúzódó víztenger biztosítja. Az 1970-ben felmért vízfogyasztás alapján számított statikus vízkészlet csökkentése gyakorlatilag jelentéktelen, ugyanis a felszín alatti vízkészlet -ilyen mértékű igénybevétele 100 ezer évig tartó víz-bányászatot tehet 'lehetővé. A vízkiemelés koncentrált jellege és intenzív módja azonban egyes helyeken máris tartósan csökkentette az eredeti vízszintet. Ez a vízkitermelés egységköltségének a növekedését, és helyenként forráselapadásl eredményez. A sivatagban kitermelt mélységi vízkészlet értékét és -hasznát egyes esetekben a víz minősége, elsősorban a sótartalma és természetes hőmérséklete szabja meg döntően. A vizsgálatok eredményeként elkészült a Szahara vízadórétegeiben levő vízkészletek ásványi sótartalmára vonatkozó adatok térképes ábrázolása. A kutatások eredménye szerint a sókoncentráció elérheti a literenkénti 2—7 grammot. A FAO által végzett vizsgálatok szerint a -Sivatagos -régiókban még az ilyen nagy sókoncentrációjú vizek -mezőgazda-sági hasznosítása sem jelent megoldhatatlan feladatot. Célszerű azonban ellenőrizni a kitermelt víz sótartalmának esetleges növekedését, tartós üzemmód alkalmazása esetén. A sivatag nagy mélységű vízadórétegeiből kitermelt víz hőmérséklete általában 4070 C fok, tehát a hasznosítás előtt gondoskodni kell a lehűtésről. Elektromos energiafelhasználást igénylő hűtőrendszer segítségével 25 C fokra csökkenthető a mélységi víz hőmérséklete. A levegőztető hűtőtorony segítségével a sivatagban nyáron csupán 35 C fokra csökkenthető a víz hőmérséklete. A sivatagi vízkitermelést korlátozó tényezők ellenére is lehetőség mutatkozik a Szahara oázisainak mezőgazdasági fejlesztésére, mégpedig a felszín alatti vízbázis fokozottabb -igénybevételére alapozott öntözéses mezőgazdaság meghonosításával. A fejlesztési tervek adatai szerint lehetőség van 100—150 ezer hektár terület öntözésére. Ez azt jelenti, hogy az 1970-es években üzemeltetett, öntözött datolyaligetek területe 50—100 ezer hektárral növelhető. Jelenleg a sivatagi oázisok jelentik a helyi lakosok 60%-ána-k az életet, vagyis a mezőgazdaságilag művelhető területeket. Itt azonban a sok éven át jelentkező aszályhatások mellett az időnként jelentkező heves árvizek komoly korlátozó tényezőt jelentenek. A kiszáradt folyómedrek a nagy intenzitású záporok alkalmával sáros vízzel telnek meg, sőt az időszakos vizek kilépnek medrükből, és elárasztják a sivatagi utakat, a völgyvidékeket. E hatások ellen védekezni nehéz, viszont ebben a rosszban is van valami jó. A ritkaságszámba menő árvizek tárolása és a tárolt víz hasznosítása iránt már a X. században élénk érdeklődést mutattak a honfoglaló arabok. A sivatagi vízművek építése tulajdonképpen akkor kezdődött. A felszínközeli víztartó rétegekben sok helyen csaknem vízszintes elhelyezkedésű vízzáró rétegek találhatók. A beszivárgott árvizet viszonylag -k-isesésű felszín alatti galériákban gyűjtötték össze, és vezették el az oázisokhoz, az ott élő lakosság számára, vagy a sivatagi datolya pálma-telephez. A vízgyűjtő és vízvezető galériákat bizonyos távolságokban megcsapolták függőleges tengelyű aknákkal. Lényegében kétféle a-k-nát telepítettek. Az egyik aknatípus -kizárólag levegőztetésre, a másik az időszakos árvizek begyűjtésére szolgált. Ezeket a még ma is működő sivatagi vízműrendszereket (fogga-ra) a környék -lakói közös erőfeszítéssel építették és tartották fenn. A foggarák, a vízműépítés történetének ékszerei azonban -igen érzékenyek. Számolni kell -az eltömődés, a beomfás és a kiapadás állandó veszélyével. A vízmű használata sem volt zavarmentes. Már az ősi időkben is komoly vízjogi problémát vetett fel a kiemelhető víz szétosztása, sőt voltak tulajdonjogi gondok is. Kié legyen -a víz, egyáltalán ki részesülhet a foggara vizéből, mennyi ideig vehető igénybe a foggarából származó víz, milyen mértékben vehető igénybe a foggara vize? Mind megannyi kérdés, amelyet a sivatagi ember bölcsessége meg is válaszolt. A legutóbbi évekig érvényben levő szabályként fogadták el azt az alapelvet, amely szerint mindenkit megillet a fogga-ra vize, -aki a rendszer építésében részt vett, függetlenül -a vízkivételi hely és a felhasználás helye közötti távolságtól. A vizet általában adagolták. A víz adagját habiának nevezik. A habla tulajdonképpen vízhozamot jelent, amit 1—2 centiméter átmérőjű csőnyíláson szolgáltattak. A habla pontos mennyisége régiónként változik, de hozzávetőlegesen 3—3,3 liter vizet jelent percenként. Az idők során 'kialakult és tökéletesedett foggá ráépítő mesterség a legrangosabb sivatagi foglalkozási ágak közé tartozott. Ezt a mesterséget (Kiel-EI-Ma) és művelőit még ma is igen nagy tisztelet övezi. A mesteremberek tulajdonképpen kettős feladatot látnak el: egyrészt -szakmailag irányítják a sivatagi vízmű építését, és nyilvántartást vezetnek az öszszes termelő vízműről másrészt az igaz-26
