Magyar Vízgazdálkodás, 1980 (20. évfolyam, 1-12. szám)
1980-01-01 / 1. szám
EMBER, VÍZ, TÖRTÉNELEM Panama és panamázök Előző írásunkban röviden ismertettük a Panama-csatorna építésének történelmi előzményeit addig, Hogy a franciák 1879-ben megalapították a Compagnie Universelle du Canal Intercontinentalique de Panama Vállalatot, és 1881. február 1-én az építkezést ünnepélyesen megkezdték. Lessepset a Szuezi-csatorna sikere ünnepelt emberré tette, akinek „minden sikerül”. Az a körülmény, Hogy о Panama-csatorna építésénél szerepet vállalt, világszerte, de különösen Franciaországban fokozta a vállalkozási kedvet. Dőlt a pénz, kisemberek mondták fel takarékbetéteiket, hogy a gazdag osztalékot ígérő csatornarészvényekbe fektessék. Legalábbis azt hitték, hogy pénzük bővebben kamatozik, mintha bankban tartják. A csatornaépítés vezetőinek pazar luxusvillák, az odalátogatóknak hotelek épültek. A munkások kunyhókat kaptak. A vezetők mesés jövedelmet élveztek, a csatornaásáson dolgozók sokkal szerényebbet. Szerződtették Gustave Eiffel világhírű vasszerkezet-szakértőt és vállalkozót, s az ő neve tovább erősítette a bizalmat. Azt csak néhány bennfentes tudta, hogy Eiffel minden vasrúdért, vagy szerkezetért tízszeresét kapja annak, amiért azok bárhol megvásárolhatóak. Megfelelő hidrográfiai, geológiai stb. tanulmányok nélkül fogtak a munkához. Nem számítottak például a folyók torrens jellegére, vagyis arra, hogy egészen rövid idő alatt métereket áradhatnak. Ez történt például a Chagres folyóval, amely hirtelen érkezett kilencméteres árhullámával elsodorta a munkáslakótelepeket, munkahelyeket, és veszedelmes omlásokat, csuszamlásokat okozott. A pocsolyákban milliárdnyi szúnyog kelt ki; ezrével pusztultak az emberek maláriában és más fertőző betegségben. A munkások között talicskázott egy jellegzetes arcú férfi: Paul Gauguin, a későbbi világhírű festő. Tahiti felé utazva itt akarta kissé „megszedni" magát. Szerencséjére felmondtak neki, s így megmenekült a legrosszabbtól. Lesseps látta a gyülekező felhőket, de a részvényesek megnyugtatására 1885-ben öntudatosan közölte az újságírókkal, hogy 1889-re megnyitják a csatornát. Zsilipek nem lesznek, mert „zsilipek nélküli vízi utat ígértem a részvényeseknek, és aszerint fogok cselekedni” — jelentette ki magabiztosan. A báljós hírek mégiscsak terjedtek, és hogy az érdekelteket megnyugtassák — azaz félrevezessék —, beszereztek egy kiöregedett hajót. Nagy hűhóval végighúzták a már elkészült, vagy legalábbis késznek látszó csatornaszakaszon. Fényképek, rajzok jelentek meg a képeslapokban, „forgalom a csatornán" felirattal. Őszinte riporterek, távolból távcsövező utazók azonban tájékoztatták az újságolvasókat a szélhámosságról, fgy a részvényesek, kis- és nagytőkések nyugtalankodni kezdtek. Egy párizsi bankár azt ajánlotta, rendezzenek sorsjátékot, és a jövedelemből mentsék, ami menthető. A sorsjegykibocsátás — részben — sikerült, de a 720 milliónyi remélt összeg helyett csupán 254 millió folyt be. A bankár 2 milliót, a Figaró napilap — a dicsérő cikkekért — félmilliót söpört be. A képviselők — 104-en — ugyancsak jutalomban részesültek a sorsjáték megszavazásáért. Lesseps magánvagyonát is mozgósította, hogy mentse a süllyedő hajót, de a botrány kitörését nem tudta megakadályozni. A Lesseps-féle vállalkozás 1336 millió frankot szedett ki a gyanútlan — de pénzéhes — francia kistőkések zsebéből. A munkát le kellett állítani, a munkahelyeket 1889-ben elhagyták. A dzsungél visszavette uralmát, az épületek összeroskadtak, a gépek iszapba süllyedtek. Reinach báró, aki a vesztegetéseket irányította, öngyilkos lett. Amit lehetett ráfogtak, védekezni már nem tudott. Lesseps és Eiffel is törvény elé került. Lessepset magas kora és betegsége, Eiffelt világhíre é tékintélye mentette meg a börtöntől. Lesseps érdekesen nyilatkozott a tárgyaláson. „Ha egy győztes hadvezértől megkérdezik, akare még egyszer győzni, nyilvánvaló, hogy akar. így voltam én is” — mondta, és ebben igaza is volt. A csatornaépítés drámájának első felvonása tehát véget ért. Panama neve fogalom lett. Az amerikai admirálisok azonban egyre sürgetőbben szorgalmazták a csatorna megépítését. Nehogy Anglia az USA-t vádolja a stratégiai előkészületekért, részvénytársaságot alakítottak. Magánvállalkozásként indult újra a csatornaépítés. A vállalkozás 1893-ban csődbe jutott. A természeti akadályok legyőzéséhez a pénz nem volt elég; a munkahelyek ismét elnéptelenedtek, a baggerek és gőzvontatók, mozdonyok elsüllyedtek. „Minipanama" bontakozott ki. Ezúttal amerikai részvényesek siratták a pénzüket. Az amerikaiak mégsem ejtették el a tervet. Mérnökökből, földrajztudósokból, közgazdászokból álló csoport készített 600 oldalas tanulmánytervet a kongresszus számára. Nemcsak a panamai, hanem a nicaraguai csatorna tervét is latolgatták. Közben a Pacific-vasút építésébe nagy tőkét beféktető érdekeltségek „fúrták” a csatornatervet. Ok nélkül, hiszen más a vasút és más a hajózás feladata. A nicaraguai csatorna ellen szólt az, hogy a területről még nem készültek részletes térképek, Panama ellen pedig, hogy maláriás vidék, s a domborzati viszonyok sem kedvezőek. Hosszas tanakodás után mégis Panama mellett döntöttek. A tervezett vízi út mindkét végén — Colonban és Panamában — már kész kikötők voltak. Váratlan kiadások bőven adódtak. A franciák például azzal állnak elő, hogy a megásott, bár hasznavehetetlen csatornaszakaszért 40 millió dollárt kérnek. Az elsüllyedt, rozsdamarta gépeket újként fizettették meg, s ha az amerikaiak nem akartak véget nem érő pereskedésbe bonyolódni, fizetniük kellett. Fizettek is. 1904 márciusában térképészek láttak munkához. Aztán felvonulási épületeket emeltek, anyagszállító vasutat építettek. Óriási ásógépeket, vontatókat hozattak, kompresszortelepet rendeztek be. Az érdemi munka megkezdése előtt William Crawford Gorgas orvosezredes is felvonult egészségügyi csapatával. Az 1500 főnyi alakulat karbolsavas petróleummal permetezte a mocsarakat, hulladékdombokat, istállókat, sőt a lakóházakat is. A fertőtlenített terepen hozzáfoghattak a munkához. 14
