Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-02-01 / 2. szám
Szeged 1879 Д katasztrófa előzményei... Az 1879-es szegedi árvízkatasztrófa nem érte váratlanul a Tisza völgyét. Főleg nem a szakembereket. Már a tervező Vásárhelyi Pál tudta, hogy az ármentesítés növelni fogja a nagyvizek magasságát. A hidrológia akkori állása mellett azonban nem lehetett előre látni, hogy ez az árvízszintemelkedés milyen mértékű lesz, mint ahogy a kor vízépítésének műszaki szintje sem tette lehetővé a fokozódó igénybevételnek megfelelő töltésméretek előzetes meghatározását. (Ezek fejlesztése empirikusan történt.) Az árvízszintek párhuzamosan emelkedtek az ármentesítések előrehaladásával: a korábbi árvíztározó öblözeteknek a tározásból való kizárásával. Hatására a szegedi vízmérce maximumai az 1850-es évektől kezdve a következőképpen alakultak: 1845 642 cm 1853 657 cm 1855 691 cm 1867 722 cm 1876 786 cm 1877 795 cm 1878 720 cm 1879 806 cm az 1876-os, mind az 1877-vizek nyilvánvalóan még magasabb szinten tetőztek volna, ha a Közép-Tisza vidéki (Mirhó-gát, 1876), ill. a Maros menti gátszakadások árvíztárolása nem mérsékli az árvízi maximumokat. Az elkövetett mulasztások — és a későbbi tragédia — legfőbb oka és forrása abban keresendő, hogy a Tiszaszabályozás munkáját a reformkor haladó és nemzeti szellemű kezdeményezőitől a szabadságharc bukása után az idegen önkényuralom bürokráciája vette ót. A munkálatokat nem a tervezők elgondolásainak megfelelően folytatták, és így az eredmények is szükségszerűen elmaradtak a várakozástól. Az ármentesítés és folyószabályozás műszaki és munkaszervezési szempontból is összefüggő feladatait az önkényuralom bürokráciája szétválasztotta s így az állami folyószabályozás lemaradása a társulati ármentesítési munkák sikerét is veszélyeztette: a tőkeszegénységgel küzdő társulatok kezdetleges gátjai hosszú ideig nem nyújtottak kellő védelmet a felső szakaszok átvágásain egyre gyorsabban lefutó, de az alsóbb szakaszon megtorlódó árvizek ellen. Az árvízi tározótér csökkenésének hatására fellépő árvízszint-emelkedést a meder kialakulatlansága és a lefolyási viszonyok megromlása nem várt mértékben megnövelte. A kiegyezés utáni felelős magyar kormány sem változtatott az önkényuralom vízügyi politikáján, mely az ármentesítést az érdekeltek kizárólagos feladatának tekintette. A magukra hagyott társulatok így a gátak fejlesztésének feladataival nem tudtak megbirkózni. Csökkentette a társulati erőfeszítések eredményességét, hogy ráfordításaik nagy része — az önkényuralom, majd az állami vízügyi igazgatás vezetői által egyaránt támogatott — építési vállalkozók zsebébe vándorolt. (A hazai tőkés fejlődés egyik jellegzetessége volt, hogy a tőkés felhalmozás lényeges forrásává az agrárproletariátus kizsákmáA nagyobb tiszai árvizek — és a Tisza völgyi ármentesítés fejlődése Armentesített terület nagysága Ebből az árvíz által elöntött terület1 A megvédett terület Az árvízszint magassága Szegednél (cm) Év Megvédett terület a mentesített ártér az ossz tiszai ártér2 hektárban %-ában 18553 264 000 107 750 156 450 59,3 13,0 687 1860 669 400 194 400 475 000 71,0 39,5 670 1867 731 500 94 800 626 700 86,9 52,2 722 1876 812 000 52 150 759 850 93,6 63,5 786 1879 812 000 31 000 781 000 96,2 65,9 806 1881 875 000 56 900 818 100 93,5 68,2 845 1888 1 050 000 120 000 930 000 88,3 77,5 847 1895 1 050 000 29 000 1 021 000 98,0 87,0 884 1919 1 050 000 _ 1 050 000 100,0 87,5 916 1932 1 050 000 — 1 050 000 100,0 87,5 923 1970 1 080 000 — 1 080 000 100,04 90,0 961 1. A még nem mentesített területek vízborítása nélkül. 2. A Tisza által közvetlenül veszélyeztetett árterület Magyarország területén (a mellékfolyók nélkül) kereken 1 200 000 hektárra becsülhető. 3. Becsült adatok. 4. A Felső-Tisza mellékfolyóinak árvízi elöntése nélkül. nyolása mellett a mezőgazdasági tőkebefektetések lefölözése volt. A Tiszaszabályozási vállalkozások hasznának indokolatlan méreteire jellemző, hogy amikor az állami kotróparkot létrehozták, annak mérnökei a kotrások önköltségét a vállalkozói árnak csaknem harmadára csökkentették.) A töltéseknek nemcsak a méretei voltak elégtelenek, hanem a társulatok anyagi erejétől függően változó méretű szelvénnyel készültek és így biztonságuk is különböző mértékű volt. Vásárhelyi elgondolásai a gyakorlatban nem valósultak meg: az árhullámok zavartalan lefolyását töltésszűkületek gátolták a szabálytalan hullámtéren és a keresztirányú áramlásoknak, hullámverésnek kitett töltéseket ártéri fűzesek sem védték. A szabályozások e jellegzetes hibái főleg a szegedi szakaszon halmozódtak fel, s azokat egy sor műszaki hiba is tetézte: ismételt szorulótokat okoztak a hídfeljárók és a medret összeszorító várbástya fenntartása (jóllehet az egykori funkcióját — a vár vízellátását — rég elvesztette) és leszűkítette az egész szegedi szorulatot az újszegedi ártér elzárása is. Az árhullámok itteni feltorlódásának fő oka azonban az alsó-tiszai átvágások kialakulatlansága volt, amelyek közül a legsúlyosabb hatásúnak a város alatti 90-es átvágás bizonyult. De súlyosbította Szeged helyzetét az a tény is, hogy a Maros közvetlenül a város felett torkollott a Tiszába és a két folyó árhullámai gyakran találkoztak. (A torkolat tervezett áthelyezését korábban a temesvári vasútvonal építési költségeinek csökkentése érdekében ejtették el.) A várost legsúlyosabban azonban az önkényuralom által, hatalmi szóval létrehozott társulat megszervezése érintette, mely egy önkényesen megállapított árvízvédelmi vonal kiépítésében és védelmében aránytalan és erején felüli terhek viselésére kényszerítette a várost. Nevezetesen a szegedi öblözethez csatolták az ország egyik legnagyobb hitbizománya, a Pallavicini uradalom lakatlan pusztáit és erdeit, hogy azok ármentesítését Szeged hozzájárulásával ill. terhére biztosítsák. 1867-ben az „alkotmányos élet helyreállításakor" a város hiába kérte az önkényuralom rovására írt sérelmeinek orvoslását: kísérletei a Pallaviciniek öszszeköttetéseinek erején, és a Bach-korszak megmaradt bürokráciájának ellenállásán megbuktak. A kormányzat végül is a korábbi állapotok fenntartását kényszereszközökkel biztosította: a társulat önkormányzatát felfüggesztette és élére kormánybiztost nevezett ki (1875). A kormány nem sietett a szorongatott város segítségére az 1876. évi rendkívüli árvíz „utolsó figyelmeztetése” után sem, amikor pedig — a szakemberek véleménye szerint — csak a közép-tiszai gátszakadások és az ősi nagykunsági árvíztározó „üzembe lépése” mentette meg az Alsó-Tisza vidéket és Szegedet a pusztulástól. A növekvő veszély késztette az érdekelteket a régi Tiszavölgyi Társulat újjászervezésére, hogy a társulás erejével és a közvélemény támogatásával kényszerítsék a kormányt vízügyi politikájának megváltoztatására: Szeged védelme 28
