Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 11-12. szám
Gyékényaratók Kéve után fizetnek Hajnaltól alkonyig Benn a halastavak között mutatja igazi arcát a puszta. Aki a kilenclyukú hídnál, a csárdánál nem jut tovább, csak a Hortobágy festett ábrázatát viheti magával. A kipingált, szidolozott romantikát. A hamis karikást, az idegenforgalmi hivatal cifraszűrét, a pénzért felhajtott ménest. Nagy, kopott szőnyegét másutt, beljebb teríti ki a puszta. Szárnyékok, karámok, juhászkunyhók isszák az őszi napfényt — maradjon belőle télire is. Áttetsző kékséggel kinyílik az ég, mintha a hatalmas csendet akarná befogadni. Sós szagú szél, ezüst hátú halastavak, halászó gémek, citkkanó sirályok. És a töltéseken, gátakon por, sűrű, felcsapó, vastag por. Az őszi Hortobágy áldozati füstje. GÁTON BEVÜL... Ebből a porból varrók köpönyeget, míg a kanyargós csapásokon Balmazújvárosból kiérek a nevezetes Nagylaposra. Nyolc kilométeres út: sehol egy hang, sehol egy lélek.. Merítőhálók kockás rajzolata feszül az égre. Ittott táncoló busák késpenge fénye villan. Csak nyolc kilométerre az első ember. Olajos bőrű, bikanyakú legény. All a parton. Mire kibújok a porköpenyből, s nyújtom a kezem, már négyen is vannak a legény mellett. Gumicsizmás, szíjas, inas férfiak. Mindegyiken elzsírosodott, valaha—kék munkaruha. Lassan viszonozzák a kézfogást, gyanakodva pislognak. Megérzem a tekintetükből, hogy hirtelenjében nem tudnak hová tenni. Aki mostanában a 20
