Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-12-01 / 11-12. szám
Már a 'külseje olyan, felismerem a sunyi szeméről, ha összeakadok vele. Előbb-utóbb úgyis utamba kerül. Hamarosan kirajzolódik elém az emlékezetes szeptember eleji nap. A nagylaposi gyékényrengeteg bejáratánál mogorva férfiú fogadta az újonnan jöttékét. A viselkedésével, a mozdulataival félreérthetetlenül jelezte, hogy ő idehaza van, amazok pedig jövevények. — Nézzék! — mondta a kiskunmajsaia.knak, akik a gyékényaratás időszakára húzódtak fel a Duna—Tisza közéről ide, északabbra — Nézzék, emberek! Ami a gáton bévül van, az enyém! Ami kívül, a maguké! Olyan volt ez, mint a taglócsapás. De annak is szánta Puci Kovács. Mert a szép, lobogó gyékénymező a gáton belül zöldéit; a gáton kívül csak árválkodó nádszálakat és haszontalan sást találni. Abból ugyan cigarettára sem telik, nemhogy a buksza kitömésére. Puci Kovács pedig — mint idevalósi, balmazújvárosi ember — fennsőbbségesen mosolygott. Ravaszkásan kis tépett bajszához kapdosott, s hogy szavainak nyomatékot adjon, írásokat, pecsétes papírokat húzott elő. — Ami a gáton bévül — lobogtatta a papírokat —, arra én leszerződtem. Aki ahhoz nyúl, megüti a bokáját. Vagy még annál is nagyobb baja leszen ! VÍZÜGYNEK TÖPÉNZ Hajdúszoboszló, Keleti-főcsatorna Szakaszmérnökség. — Hány holdat tesz ki a Nagylaposi tó? A térkép előtt állunk Dörgő Gyulával, s a К 5-tel jelölt területet nézegetjük. Pontosan nem mértük fel — mondja Dörgő Gyula, aki a szakaszmérnökségen a nád- és gyékényaratás ügyeit intézi. — Mindenesetre száz holdon felül van. — ön szerint hány gyékényarató fér el iitt, egymást nem zavarva? Rövid csend után: — Hányán férnének el? Akár kétszázan is. Elmesélem Puci Kovács és a majsaiak esetét. Puci Kovács a maga embereivel, meg a majsaiak összesen tízen—tizenketten vannak. Az egyik fél mégis ki akarja tiltani a másikat. — Néhanapján összekapnak a gyékényesek. így igaz. Talán a pénz zavarja meg őket. . . Most is bejöttek ide a szakaszmérnökségre... Ez a Puci Kovács, meg a másik ... a nevére nem emlékszem, ölre mentek csaknem. — És a döntés? — önhatalmúlag senki sem tilthat el valakit a gyékényaratástól. Aki tőlünk engedélyt kap, vághat kedvére. Egyetlen kötelessége van, fizesse be a vízügynek a tőárat. Kévénként három forint. — Hány kéve gyékényt aratnak egyegy idényben? — ötezret, hatezret, hétezret... A nád jobban megy. A tizenötezer kévét mindig elérik. Attól függ, milyen a kereslet, mennyit vesz át a háziipar. Vénagylaposi gyékényrengeteg körül forgolódik, akármiben törheti a fejét. Mert bankók, nagy summák fekszenek most ezen a százötven—kétszáz holdon! És nem mindegy, ki emeli föl ezt a tömérdek pénzt. . . Időbe telik, amíg kibogozzák, hogy nem felvásárló, s nem is magánzó érkezett. — No és Puci Kovács? Róla mi a véleménye? — Puci Kovács? — kérdem. Ettől egészen megenyhülnek a tekintetek. Ilyesmit nem lehet tettetni, hogy az ember nem ismer valakit. Ha nem ismerem Puci Kovácsot, komoly baj nem lehet. Akkor nem az ő megbízottja vagyok. Nem neki szaglászok, vizslatok. — Felbérel az bárkit! Képes rá! — A széles vállú, olajos képű morogja előre a vállak felett. — Az képes rá! — bólogatva mindnyájan megerősítik. Toporgunk a töltésen, de már érzem, hogy hamarosan kiderül, miért tartanak ezek öten Puci Kovácstól. A szószólójuk — madárvállú, félrebillent fejű ember, aki alig illik a marcona legények közé —, a vezetőjük csakugyan megszólal: — Sötét ember az kérem! Alamuszi... Rosszakaratú ... A fonás külön művészet Jöhet az átvevő 21
