Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
NAGY SÁNDOR tói „nyelveskedik" a sárgaföld, a több tonna oldalsúly, mint a prés „működik", kisajtolva az altalajt. Jaj volna, ha a meghasadt föld (két méterrel Nagy István feje felett) kitörne börtönéből ! VISSZAVETTE A HOMOK ... Szivattyú érkezik, — Jó, hogy jött! — rántják föl (ha lehet, még óvatosabban) a csöbröt, ember a rakomány, nem sár. Pinczés Ferenc, Pinczés Péter, Tóth János, Kútásó Nagy Sándorral együtt megállnak. Szusszanásnyi időre, fújhasson most a gép, lihegjenek a csőkígyók. — Valamikor a vizet is mertük — kapargatja a sárt repedezett kezefejéről Kútásó Nagy Sándor, aki ahogy mondják: jó fájú ember, de inkább szögletes, egytagba szabott. Boltozatos mellkasán feszül az ing. A többiek sem csenevészek, s 'mivel egykarra dolgoznak, senki sem kíméli erejét. Egyheti szabadságot kértek, innen-onnan, hiszen mindegyiküknek más a foglalkozása. A mester csuklóját nyújtja kézfogásra : — Ritka méret — járja végig tekintetével a „belvilágot”. (Régi kőművesek, ácsok a világért se mondanának átmérőt.) Van hozzá mit ásni. Abba a cseberbe százötven kiló homok fér. Három—négy embernek azt álló nap cibálni ... — De ez sár, agyag. — Majdnem egykutya, de a föveny a nehezebb. Ezen a részen még nem jött fel a föveny, átlagban jó a hely. Bezzeg a Hortobágyon! — Ott mi van? — Fosóhomok. _ г — Mindjárt mondom. Tudja, hol a Koserdő? A környékén ástunk. Elég szépen haladtunk, lent jártunk már három vagy négy méterre is mire beesteledett. Ilyenkor kint aludtunk a kútnak a tövében, de még lefekvés előtt szólt apám: „Hallod? Jobb lesz tán felvinni a szerszámokat.” Alig esillámlott a fenék. Reggel aztán a négy méter mélyből kettőt visszavett a föveny, a fosóhomok. A téglafugákon átcsorgott, észrevette a kutat. Apám, a nádas világban, összeszedette a mohát a tetőről, mohával tömködte be a fugákat. BETYÁR A KÜTBAN — Az édesapjától maradt magára a mesterség? — Örököltem tőle. S hogy a fogságból hazajöttem, (hadifogság után) mihez foghattam volna? Karóm. Kút. Ezekhez értettem. — Méterre fizették? — Igen. De a csereidőkben nem pénzzel! Ki hogy. Ki búzával, ki árpával. Macson közvetlen 1945 után ötven kiló búza vagy hatvan kiló árpa volt a fizetség. Egy méter megásott kútért, amibe aztán vedret is ereszthettek! Mert volt olyan átkozott fenék, hogy kilenc méterről sem adta a vizet — Hortobágyon. (Ott ez nagy szó!) Már hordani akartunk bele, hogy csillogjon alul. De a magas földeken Nagyhegyesen még az apám se szívesen ereszkedett alá. Amikor a Harstein intéző megkereste, — Nagyhegyes Harsteiné volt — apám ki akart babrálni vele: annyi mindent kért fizetség fejében, hogy ne tudja megadni. Megadta. Mert nem semmi ám egy tizennyolc méteres lyukban ücsörögni, hát még dolgozni! — Velem a Malomházán esett meg, élő tanú van rá, hogy menekülni kellett. Nem, nem a fal dűlt össze, az össze nem dűlhet (!) Akkora morajlás támadt (még meg a talpamat nyomni kezdte valami), felrántottam magam a cseberrel. Hát mint egy jókora gyerekpisilés úgy fakadt (de nem a víz) inkább olyan szappanoslészerűség. Azóta is tartja magát ez a nyomás Malomházán. — Arra is élő tanú van, hogy a vascsébret úgy elkapta egy vastag ér, sohase lett meg. Elvitte a puszta alá. Elképzelheti, milyen erővel! Sok az érdekesség a puszta alatt, ötméter mélyen már olyan gyönyörű kopoltyúkat találunk. Halkobakot. Jobban azért Attila koporsójára pályáztunk. Erre még a guggolok is megropogtatják a csontjaikat. Áhitat, s nevetés bújkál a guggolok között. Kútásó Nagy Sándor fogsora kivillan. Folytatja: — Apámék a háború előtt (az öreg Jenessel) állva eltemetett embert találtak. Mint a „babát” (földkuglit) körbefaragták a csontvázat. Csakhogy később nem tudtak tőle lejjebb menni. Az öreg Jenes unta meg előbb. Oldalba vágta. „Álltái te már eleget" — búcsúztatta és elomlott a harcos, a vitéz. Már csak az volt, ha így temették. Hát az bizony lehetett betyár is, lókötő, vagy juhtolvaj, olyan akinek a meglopott pásztorok nem kegyelmeztek: talpra állítva élve elásták (ha lova volt, lovával együtt), ne keresse senki. Az irgalmasabb pusztai vésztörvényszék kútostorral rántotta fel a magasba. HOLT MESTEREK EMLÉKE De ezt csak magamban tartom, mert Kútásó Nagy Sándort dehogy is szakítom félbe. Hadd mondja még el (nagy nevetés közepette), miként sült el a főzőfa, amely alkalmasint ugyancsak lelt puskacső volt és golyót rejtegetett! Bográcsot akasztottak rá a tűz fölé. Elidőzünk Dobozi István, Berecz Péter, s mindenek előtt idős Nagy Sándor, a kiöregedett, s megholt mesterek ásónyomainál. (Emlékművük a Karcagtól Tiszacsegéig égbe köszöngető gém.) Elképedünk, hogy a Lesi tanyáknál tiszta sót sepertek össze — vályúra valónyit — egy kút kiszáradt fenekéről. Még a vizek ízét, a nyelv e különös emlékét is fölemlegeti Nagy Sándor, aki lám csak egyszerű, nyugdíj előtt álló karbantartó a Hortobágyi Állami Gazdaságban, s mégis kiteszik neve elé a jelzőt. S az már el nem porlad onnan, akárcsak a mohos kútfalakból a hűvös szürke vastéglák. Szalai Csaba A csöbör megtelt. Középütt Kútásó Nagy Sándor 23
