Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-10-01 / 10. szám
Ellenőrzési gyakorlatunk néhány időszerű kérdése mögött volna miről mesélni hajnalig, és még azon túl is. — Nekünk a felszabadulás után az volt a legnagyobb öröm, hogy megadták a vasutat, vonattal járhattunk. Régen inkább gyalog mentünk mindenfelé, toltuk magunk előtt a talicskát. Ha vasútra költöttük volna a pénzt, nem lett volna mit hazavinni a családnak, — mondja Lovas Pista bácsi. ökrös Pál megfakult, régi fényképet mutat: — 'Együtt voltunk mi akkor is, 1924- ben, Nagykarácsonypusztán. Tilosban, az erdőben ünnepeltük Május Elsejét... — Merre jártak az elmúlt húsz— harminc esztendőben? — Székesfehérvár, Tatabánya, Kazincbarcika, Berente, Miskolc, Sátoraljaújhely, — sorolják és a felsorolásból kitűnik, hogy két kezük munkája ott van mindenütt, szinte az egész országban. A versenyzők alig egy óra alatt átalakították a terepet A vetélkedő győztesei, a Nagykunsági Vízgazdálkodási Társulat dolgozói Nem pihennek most sem. A Pappbrigád ma is sportpályákat, csatornákat épit Csongrádon. Mikor mit kell. — Mondják meg, miért küszködnek a földdel még nyugdíjas korban is? — Mert a munkánkat megbecsülik és amíg dolgozunk, nem halljuk a harangszót .... a hazahivót... (Alföldi) A különböző fórumokon megfogalmazott célkitűzésekben, az állami gazdasági irányító munkával szemben támasztott követelmények között évek óta változatlan, — de inkább növekvő — hangsúlyt kap az ellenőrzési munka fejlesztésének igénye. Az ellenőrzési munka megítélésének „hangsúlyváltozásai” az MSZMP XI. kongresszusát követő időszakra nyúlnak vissza. Nyilvánvalóvá vált, hogy a kongresszuson megfogalmazott politikai, gazdasági és társadalmi célok eredményes megvalósulása nélkülözhetetlenné teszi a döntések végrehajtásának hatékonyabb ellenőrzését. ELLENŐRZÉSI MUNKÁNK FOGYATÉKOSSÁGAIRÓL Az ellenőrzési munka szerepének a korábbi évtizedekben tapasztalt háttérbe szorulása számos objektív és szubjektív körülményre vezethető vissza. A korábbi központosított gazdaságirányítási rendszer és a gazdasági egységek korlátozott önállósága a vállalatok és intézmények belső ellenőrzési tevékenységét jobbára a formalitás szintjére szorította vissza. (Elsősorban az volt a fontos, hogy a központi irányítás által megjelölt néhány mutató megfelelően alakuljon.). Még ezeknél az objektívnek tekinthető körülményeknél is kedvezőtlenebb hatásúnak ítélhetjük azonban azokat a — sok tekintetben napjainkban is fellelhető —• gondolkodás- és szemléletbeli hibákat, amelyek az ellenőrzést gyakran fölös nyűgnek, sőt sértő bizalmatlanságnak, vagy éppen egzisztenciális veszélyt jelentő zaklatásnak tekintették. (Napjainkban, a nagyobb gazdálkodási önállóság talaján viszont sokszor az önállóság megsértésének, vagy személyes támadásnak minősítik az ellenőrzéseket. Persze azt is el kell Ismerni, hogy ugyanakkor az ellenőrzési munkában is előfordultak — és ritkán ugyan, de még ma is tapasztalhatók — túlzó törekvések. Ilyen az ellenőrzési munka abszolutizálása, amelynek legtöbbször az öncélúvá váló ellenőrzési gyakorlat lett a végeredménye.) Pedig a feladat tulajdonképpen egyszerű: a tájékozódás-döntés, végrehajtás, ellenőrzés egységes rendszerét kell kialakítani, amely valójában minden céltudatos emberi cselekvésnek — már évezredek óta — mellőzhetetlen képlete. (Nyugodtan élhetnénk itt is a formulával, hogy: „már az ókori görögök is tudták”, mert valójában már Arisztotelész is szükségesnek tartotta az ellenőrzői tevékenységet a görög városállamokban. Athénben — közismerten — a népgyűlés rendszeresen ellenőrizte a tisztségviselők munkáját.) Az egyik alapvető baj gyakran az, hogy, ha az ellenőrzési kötelezettségekről nem is feledkeznek el, de azt szinte teljesen elkülönült funkcióként, a vezetési folyamat utolsó fázisának tekintik. Holott annak a folyamatnak minden szakaszában — már a döntést előkészítő szakaszban is — érvényesülnie kellene. Az ellenőrzés elkülönült funkcióként való kezeléséből következik az az esetenként tapasztalható helytelen gyakorlat is, hogy az ellenőrzési feladatokat 1—2 függetlenített ellenőr feladatkörébe utalják, és ezzel „letudni” vélik valamennyi ellenőrzési kötelezettséget. (Ilyen esetben aztán a revizor, vagy a belső ellenőr, egyfajta „ügyeletes kötekedővé” válhat, amolyan „falurosszává” és idővel minden tekintélyét elveszti. Sőt többnyire a kollektíva megbecsülését, rokonszenvét is.) Ahol ez utóbbi gyakorlat jelei mutatkoznak, teljesen nyilvánvaló, hogy súlyos hiba van a vezetés szemléletében. Bizonyos, hogy nem értik meg, vagy nem akarják megérteni az irányítás minden szintjére egyaránt előírt vezetői kötelezettségeket. Nem értik meg, hogy az ellenőrzés minden vezetői tevékenységnek szerves részét alkotja, annak egyik mellőzhetetlen eleme. Egyetlen vezető sem mentesülhet ellenőrzési kötelezettségei alól azzal, hogy ennek minden gondját igyekszik az e célra kiszemelt (jól—rosszul kiszemelt) függetlenített ellenőr „nyakába varrni". Tapasztalataink szerint a vízügyi szervek vezetőinek többsége idejében felismerte az ellenőrzési szervezet megfelelő kiépítésének és működtetésének szükségességét. A szemléletek kedvező irányú alakulása abban is megnyilvánul, hogy a függetlenített ellenőri apparátusba többnyire valóban odaillő, szakmailag is jól felkészült, megfelelő helyi ismeretekkel rendelkező, közmegbecsülésnek örvendő, feddhetetlen előéletű munkatársakat állítottak. Az ellenőrzési munkában napjainkban is gyakran tapasztalható további hiányosság a vizsgálati megállapítások realizálásának elhúzódása, vagy — esetenként — ennek teljes elmaradása. A személyes felelősség érvényesítése, a felelősségre vonás gyakran még azokban az esetekben is elmarad, amikor a megállapítások realizálása különben megfelelően történik. (Nem ritkán, a vezetők némelyike, az ellenőrök által egyértelműen bizonyított mulasztás esetén is „nagyvonalúan” eltekint a hibát elkövetővel szemben a hátrányos következmények érvényesítésétől. Természetesen a vezető rendelkezik bizonyos mérlegelési jogosultsággal, de világosan kell látnia, hogy e jogát kizárólag a közösségi érdekek sérelme nélkül gyakorolhatja. Ezeket az érdekeket viszont súlyosan sérti, ha egyesék hibát hibára halmozhatnak minden következ14
