Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-10-01 / 10. szám

Nemzetközi konferencia Budapesten a víz újrafelhasználásáról

Dr. Gergely István államtitkár bevezető előadása

A Magyar Hidrológiai Társaság, a Magyar Tudományos Akadémia Vízgazdálkodástudományi Bizottsága és a Nemzetközi Vízellátási Szövetség (IWSA) Magyar Nemzeti Bizottsága október 9—11 között Budapesten rendezte meg a I IT. vízminőségi és víztechnológiai konferenciáját, amelynek témája a víz újrafelhasználása volt. A konferencián, amelyen 350 hazai és 70 külföldi szakember vett részt, dr. Gergely István államtitkár az OVH elnöke tartott bevezető előadást.

Hazánk nemzeti jövedelme az utóbbi két évtizedben csaknem háromszorosára növekedett, az ipari termelés szintúgy háromszorosára. A mezőgazdaság 80%kal növelte termelését — ma feleannyi emberrel, csökkenő földterületen mint két évtizede. Mintegy négymillió ember költözött új otthonba és sorolhatnánk tovább az adatokat, amelyek egyöntetűen jelzik szocialista társadalmunk történelmi jelentőségű fejlődését. Az adatok másik oldalát tekintve azonban azt is jelzik, hogy gazdasági alapjaink extenzív bővítési lehetőségei megszűntek, a továbbképzés csak intenzív módon, az élő- és holtmunka hatékonyságának növelésével lehetséges. Hozzájárul ehhez az a közismert tény is, hogy nyersanyagban, természeti kincsekben szegény ország vagyunk, népgazdaságunk nyílt, nemzeti jövedelmünk mintegy fele külpiacokon realizálódik, fgy a világpiac számunkra kedvezőtlen változásai

— ma 20%-kal több árut kell exportálnunk ugyanannyi importért, mint az olajárrobbanás előtt — ismét csak ezt, az intenzív gazdálkodás, a hatékonyság emelésének, az ésszerű takarékosság igényét húzzák alá.

Logikusan következik ebből számunkra, hogy a nemzeti jövedelem növekedésének üteménél kisebb mértékben növekedjék a vízigény. Kisebb beruházásokkal óvjuk a termelőmunkát — azonos, sőt, ha lehet fokozódó biztonsággal — a víz károkozása, az árvíz, a belvíz, az aszálykár, a kedvezőtlen vízminőség ellen. Azaz — összességében

— a víz szükségszerű jelenléte társadalmi-gazdasági életünk minden szférájában, hatékonyabban szolgálja kitűzött céljaink elérését. A víz újrahasználat nélkül ez pedig két okból sem megy! Egyrészt azért, mert ma már minden vízhasználat újrahasználat. Ez a látszólag paradox megállapítás könynyen belátható, ha tudjuk, hogy természetes állapotú víz ma már csak kivételes esetekben található. Másrészt, hogy a közvetlen, belső újrahasználat

— például a vízkímélő gyártástechnológiák — szemléletének elterjesztése, módszereinek, technológiáinak minél szélesebb körű kidolgozása, a vízigényszabályozásnak, az intenzív típusú vízgazdálkodásnak elemi technikai feltétele.

Magyarország vízkészlet-gazdálkodási mérlege — a vízkészletek és vízigények egyensúlyának helyzete — összességében pozitív. A rendelkezésünkre álló (pontosabban az országunk területén átfolyó) felszíni vízkészletek viszonylag kis hányadát igényli a népgazdaság. Ezt a kedvező összesítő mérleget azonban súlyos időbeni és területi ellentmondások terhelik.

Teljes évi felszíni vízkészletünk 96%-a szomszédos országból érkezik hazánk területére. Nyáron, a kisvizek idején a felszíni vízkészletből csupán 1% a hazai eredetű. A helyben keletkező vizeket tekintve, igen kedvezőtlen helyzetben vagyunk. Ha az évek csapadékosságának függvényében lefolyó 4—10 milliárd m3-nyi hó, jég, eső minden cseppjét összegyűjtenénk, és az igényekhez igazodva raktároznánk, a mai vízigényeket sem tudnánk fedezni — nem is véve figyelembe a vízfolyások élő jellegének fenntartásához szükséges vízmennyiséget. A vízkészletek területi ellentmondása, hogy három folyónk a Duna, a Dráva és a Tisza medrében összpontosul azok 90%-a. Ezen belül mindössze 20% jut a Tisza völgyére, holott az ország mezőgazdaságilag művelt területének csaknem 50%-a fekszik ebben a térségben és az összes vízszükségletnek is mintegy fele része itt jelentkezik.

Vízfolyásaink —- a Duna és a Dráva kivételével — heves vízjárásúak. Vízkészleteik zömét tavasszal, árvízként hozzák és ez az értékes víztömeq haszontalanul, sőt esetenként károkat okozva, túlnyomórészt átfolyik az országon. Tetőzi ezt a feszültséget, az idő- és térbeni ellentmondásokat mintegy összekapcsolja, egymásra halmozza vizeink növekvő környezeti terhelése. Hiszen az alacsony vízállású folyókban a feldúsuló szennyező anyagok korlátozzák az amúgyis kevés víz felhasználhatóságát.

A mérleg másik oldalát, a vízigényeket tekintve megállapíthatjuk, hogy az elmúlt 20—30 évben 1 milliárd m3-ről 5—7 milliárd m3-re növekedtek. Természetes törekvése népgazdaságunknak, hogy a területileg egyenletes fejlődés érdekében az elmaradottabb országrészekben támogatta -— és támogatja — a dinamikusabb gazdasági és szociális

fejlődést. Ezek a területek viszont általában vízszegények, tehát e helyeken az országos átlagnál is nagyobb ütemben nőttek az igények. Gondoljunk csak a Hajdúság, Szabolcs vagy a Duna— Tisza közi homokhátság iparára, mezőgazdasági nagyüzemeire, robbanásszerűen fejlődő városaira.

összevetve a mérleg két ágát, világos a kép: hazánkban a víz a gazdasági fejlődésnek olyan klasszikus feltételei közé emelkedett, mint a munkaerő, a nyersanyag és az energia. így érthető, hogy az MSZMP XI. kongreszszusának határozata és a párt programnyilatkozata, társadalmunk közép- és hosszútávú fejlődését egyaránt meghatározó jelentőségű okmány taxatíve is foglalkozik ezzel a kérdései. Idézem: „Arra törekszünk, hogy egyensúlyt teremtsünk a lakosság, az ipar, a mezőgazdaság növekvő vízszükséglete és a vízkészletek közt.”

A vízügyi szervezetek — mint ennek végrehajtására hivatott egységes, önálló népgazdasági ágnak — két lehetősége van e törekvés valóra váltására:

— egyrészt fejlesztési kereteinken belül a vízkészletet gyarapító és feltáró létesítményekkel, vízátvezetésekkel, vízkészleteink mennyiségi és minőségi védelmét biztosító műszaki és egyéb beavatkozásokkal;

— másrészt a vízigények, a vízhasználatok ésszerű szabályozásával. (Hiszen a vízgazdálkodásnak törvényadta joga és kötelessége minden a vízhez kapcsolódó, a vizek járását, országunk vízháztartásának befolyásoló tevékenység népgazdasági szintű szabályozása.)

A készletek oldalával kapcsolatos tevékenységünket manapság egy új szóval szoktuk jelezni, a lefolyásszabályozással, azaz a természetes vízjárás idő- és térbeli, igényeink szerinti átcsoportosításával.

Érdemben a fogalom persze nem új. Egy hegyi patakra épített vízimalom duzzasztógátja mondhatni évezrede ismert műszaki létesítmény, ami az adott pontban a molnár igényéhez igazítja a patak vízjárását. Ami viszont új benne, az, hogy a korszerű lefolyásszabályozás az egész vízgyűjtőre kiterjedő komplex rendszerelmélettel valósítja meg feladatát.

Az egész vízgyűjtőt szem előtt tartó szemlélet jegyében születtek meg nagy vízgazdálkodási rendszereink, a tiszalöki és kiskörei vízlépcsők, az erre támaszkodó vízátvezetések — új folyók — a Keleti, a Nagykunsági, a Jászsági főcsatornák. E szemlélet jegyében kezdtük meg a Tiszán a Csongrádi Vízlépcső és a Dunán a Csehszlovákiával közösen épülő Nagymaros—Gabcikovói vízlépcsőrendszer meqvalósítását. Ugyanígy a kisebb-nagyobb tározók sora, amelyek ma már közel 1 milliárd m3 víz tartalékolására képesek részben a vízigények kielégítése, részben a vízkárelhárítás érdekében. Ezek szükségessége úgy vélem mindenki előtt indokolt, mégis engedjék meg, hogy néhány idei adatot említsek. Vízkészletek szempontjából az idei év nem volt túlságosan nehéz. A téli-tavaszi árvíz-belvíz után feltöltött tározókkal vártuk a nyarat, a májusi kánikulában sem any-8