Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-09-01 / 9. szám

Ahogy az hozzá illik — írnám — Dózsa József zárkózott, magába vonult ember, mert a gátőrök valahol mindig kinn a világ végén laknak; alig várják, hogy arra vetődjék valaki megszakítani a nagy csendességet. Az ,,illik”-et tehát máris törlőm, hiszen a zárkózottság és a beszélgetésvágy egy tőről hajtanak. De a meghitt föltárulkozásban sem reménykedheíom. A sintérháznál a virágoskúti gátőr barátja, a kertész megmondta: „Jóskával rövid beszélgetés lesz". S aztán meg későn eszmélek: el is halaszthatnánk ezt a riportot, hiszen egyetlen fiával éve sincs tán, hogy az a szörnyű szerencsétlenség történt. (A tanítványom volt. Nyugodjék békében.)

PÖRÖG A SZÉLKARIKA

Kétszeri sikertelen találkozás után fogad a halk, szőke ember. A raktárban, ahol adminisztrál (itt aztán végképp nem zavarja semmi) katonás rendben fejszék csöngenek. A fal mellé megtisztított ásók lapítják hűvös fényüket. Kétfejű bunkók, karóverők között egy súlyos szerszám, akár a faltörő kos. Vasfűikébe négyen belefogódzhattak, hogy hatalmasat sújtsanak vele. Árvizek rég kiszolgált „ellenfegyvere”.

— Selejtezzük — találja ki, hogy mit is gondolok, s rögtön egy polc felé fordítja figyelmemet. Tömör üveggömb csillog rajta:

— Napsugármérő. Kézbe veheti, de vigyázzon, drága kis műszer, nyolcezer forintot ér! Az a pörgő fejű, a szélerősség jelző. — Lenyomja a stoppert, s megfúvom a szélkarikát.

— Ha jól tudom, gátőr...

— Az. De hogy jó! legyen mondva, a tiszaiak a gátőrök, mi inkább csatornaőrök vagyunk, jobban a belvízre ügyelve. Közben az időjárás adatait is gyűjtjük: hol én, hol a feleségem.

Az udvar és környéke tele virággal. Előtte kerekeskút, sok szomjazót megitathatott már. így ragadhatott a név (Virágoskút) a gátőrházra, öregdiófasor lombozata veszi védelmébe, ha tombol a nyár, és szilvafák. Meg az a hűs nádas, amelyben békák százai kuruttyolnak estefelé. A vízügyiek nyugdíjasainak néhány hete itt rendezték meg a bográcsos találkozót. Jobb helyet nem is találhattak volna.

Az egyik szilvafa erős, zöld leveleivel elüt a többitől.

— Vízparti fák. A gyökér nem szűkölködött, mégis megérezték az eső hiányát. Csak az a szilva nem! Mert azt locsoltam. Még a vízben álló nád is kínlódik, ha nem kapja meg odafentről az áldást. Ezt sokan nem hiszik, pedig így van I

— A gyékényen látni, hogy összecsavarodott.

Vizek portján

VIRÁGOSKÚT

— A gyékény se tudja nélkülözni az esőt, de azzal tavaly más bajok voltak. Néhány zsivány gyékényvágó elhordta innen a becsületét. De menjünk be, kérdezgessen I

...MINT ESKÜDT EMBERRE

A lakás szolgálati. Otthonos, jól berendezett. Úr benne a pedantéria. Nagyképernyős televízió a sarokban, egyszóval: megvan itt minden, s a Keleti-főcsatorna hídja se esik messze a háztól és kerti oázisától; az az érzésem, Hajdúböszörmény és Balmazújváros közelében el lehet éldegélni Virágoskúton. Dózsa Józsefék tizennyolc'évvel ezelőtt kerültek ide.

A feleség szomorú, de eleven aszszony. Éghet keze alatt a dolog: kapál, apró jószágot százával nevel. Most térül-fordul, kávét tesz fel főzni, a csipketerítős asztalkára fütyülős nyakú üveget rak.

— Próbálja csak, ez nem murci — tölti meg a kupicát Dózsa József. — Kisüstön főtt. Hallgatta a reggeli rádiói? — kérdi. — Mert egy riporter ugyan érdekes történetet beszélt el.

— Mi volt az? — kényelmeskedek neki a puha támlájú széknek.

— Egy vállalati sofőr a garázsban üresen járatta a motort (a kocsiban nem ült senki), a kilométeróra meg ment előre. Hát az ilyesmin el szoktam gondolkodni.

— És mire jut?

— Ahol ezt megtehetik, nincs valami nagy rend.

— És ez a rend a gátőrházaknál jó kezekbe van letéve?

— Nálunk az egész csajád a vízügynél találta meg a kenyerét. Édesapám 1929-től 1943-ig Szolnokon a vízügynél munkavezető, a front után, a „keletinél” csatornaőr, a bátyám 1958-ban az ő helyén maradt, a hajdúnánási szakaszon. Én Szováton, Tiszalökön csatomaőrködtem elébb. Az biztos, hogy nem mindenki juthatott csatornaőri álláshoz, ma is a vízügyi dolgozók gyerekeiből szedegetjük az utánpótlást. A vízügy a múltban is — meg kel! mondani — a végsőkig patronálta az embereit: családi pótlékkal, juttatásokkal. Bár kintlakó volt az ember. Cserébe megkapta azt az egy hold földjét és a három hold kaszálót piri pénzért.. Az épületet lakta, nem hagyhatta kardalészálban. A gátőrre úgy tekintettek, mint esküdt emberre. Erkölcsi bizonyítvány nélkül ide senkit föl nem vettek.

SÍNEN MENT A GÁTÉPÍTŐ

Az évek visszapergetése közben Dózsa József megáll a Keleti-főcsatorna „ásásánál”.

— Nem ásták és nem kubikolták -—• igazít ki —. Vízhordó gyerek voltam akkor, 1944-ben hagyta abba a két nagykotró a Hajdúnánástól Virágoskútig tartó szakasz megépítését. Csigatempóban, de a jó ég tudja hány kanállal haladt az óriási gép. Sínen. Bontották mögüle és rakták elé a sínt. Oldalt nézve nagyon gyors munkát végzett, szemből figyelve: szinte állt; alig mozdult naponta tán húsz métert előre. De az a gép — azóta se láttam ehhez foghatót — valóban építkezett, a gátat kirakta. A gát túloldalát később aztán (jóval a felszabadulás után) szépen, de ugyancsak gépi erővel elegyengették. Ügy tudom a kavicsbányákhoz került a kotró, Sajóbábonyba vagy Csécsre — tűnődik el kissé, majd a műtárgyakat hozza szóba:

— Az a ibaj, hogy nem olyan elhagyatottak manapság a gátak, a csatornák. A „Keleti” sem. Tíz évvel ezelőtt még olyan csend volt erre, a traktorzúgás messziről behallatszott. A fedrácsot beledobják a zsilipkamrába. Hogy miért? Nem is tudom elgondolni — akad meg pillanatra. — Sok a csavaros, orsós szerkezet: hát persze, hogy eltekerik, kipróbálják. Egyszer nagyon ránk ijesztett egy csapat gyerek. A bújtató (keresztben húzódik a „keleti" alatt) vízkivételre szolgál. Olyan vékony betonalagút az a föld alatt, hogy megfordulni sem lehet benne. Éppen eresztjük be a vizet (de az szinte zúg olyankor), s halljuk a borzalmas kiabálást odalentről. Kiszedtük őket, halat fogni ereszkedtek le.

HÉTVÉGI HÁZAK

A gátsorompót ismeri? Zárni lehet. Esős időben zárjuk is. De jönnek a kocsival, pájszervassal, kifeszítik. Visszaemlékszem: a brassói, a vidi éren parasztember, de egyébként senki sem (!) mert, s nem akart kárt tenni. No, a Nagy-Tisza-gáton se merészelnek így közlekedni I

— De hát azért őr. A töltésre különben sem hajthat bárki.

— Tudja, előveszik az igazolványt, így: — Uram! Elég? — Belenézek, s hát mit mondjak: elég.

— Olyan az igazolvány? Gátra szóló?

— Dehogy! Érti már kik lobogtatják?

— Értem.

— Kétszázötven hétvégi ház épült csak az én tizennyolc kilométeres szakaszomra.

— Azokra is vigyáz?

Tekintetében nem éppen szelíd a válasz. Ezt is megértem.

Az udvaron motorbicikli hangoskodik. Kopogtatnak. A gátőrt a nagylaposi kotráshoz hívják.

Szalai Csaba

21