Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-01-01 / 1. szám

Egységes értelmezés

Az alkotó együttműködés

érdekében — Mezőgazdaság, élelmiszeripar, vízgazdálkodás

és vízi környezetvédelem kölcsönhatása —

(folytatás)

A természeti jelenségektől (az időjárástól) a növénytermelés függ a legjobban. Ugyanezeknek a termeléshatásai érintik csaknem a teljes vízgyűjtőt, ezért hatásait a talaj, víz, tápanyag, növénykultúrák és -fajták összefüggésében lehet értékelni. Vízügyi és mezőgazdasági tevékenységünkben tehát a négy tényező együttes hatását kell közelíteni az optimális felé. Ugyanis a művelhető terület nem növekszik, ezért a talaj természetes termőképessége a korszerű talajműveléssel tehető többé. Tápanyagpótlás vonatkozásában legjelentősebb a műtrágya, amelynek hatékonysága csökkenő. Ugyanis a műtrágya nagymértékű alkalmazása fokozatosan legyengíti és visszaszorítja a talaj természetes termőképességét és fajlagosan egyre több műtrágyára van szükség a terméshozam fokozásához. Egyes mérések szerint az egységnyi termésnöveléshez szükséges fajlagos műtrágyaigény húsz év alatt megötszöröződött, azaz hatásfoka mintegy ötszörösen csökkent. A nagy mennyiségű műtrágya (amely 1,6 millió tonna NPK hatóanyagban) fel nem használt része mindjobban szennyezi a környező talajvizeket, folyókat és tavakat. A műtrágyahasználatnak tehát bizonyos határt szab, hatékonysága, gazdaságossága. A növénykultúra és növényfajták jó megválasztása mind a terméseredmény, mind a víz hasznosulása, mind vízgazdálkodási szempontból előnyös lehet, ezért ebben nagy lehetőségek, tartalékok vannak.

A vízháztartási viszonyok javítása tehát a hatótényezők között a jövőben fontosabb szerepet kap, mind a mezőgazdasági termelés fokozása, mind a víz hasznosulása és vizeink védelme szempontjából. A talaj, víz, tápanyag, növénykultúra és fajta olyan összehangoltsága, amely a hatékonyság eredőjét az optimális felé közelíti több, mint vízrendezés és vízhasznosítás, több mint a vízháztartás! viszonyok javítása, inkább „a termőhelyi feltételek komplex javítása”, egyszóval meliorálás. Mivel a meliorálás a hidro- és agrotechnikai beavatkozások rendszerével érhető el, ezért nevezhetjük „összetett hidro- és agromelioráciénak.”

A modern állattenyésztésben kevésbé gond az itató és technológiai víz biztosítása, bár mennyisége növekvő. Nagyobb gond a szakosított állattartó telepeken keletkező hígtrágya megfelelő hasznosítása, illetve kezelése. Ugyanis a

kis területen összezsúfolt állattartási technológiákból keletkezett hígtrágya különösen nagy szennyezettségű szennyvízként értékelhető, amelynek jelentékeny hányada az esővízzel bemosódik a talajba és a környező vízfolyásokba. A nagyüzemi feltételek mellett tartott sertés- és szarvasmarha-állomány mai szennyezése 8—10 millió ember szenynyezésével egyenértékű.

A „halászati vízgazdálkodás” speciális jellegű és lényegesen összetettebb, mint korábban. A tavak vízellátásán túlmenően a vizek védelme érdekében mind körültekintőbben kell végezni a tavak használt vizének leeresztését, mind többször kell összehangolni más vízgazdálkodási és környezeti érdekekkel is. Hatóterülete is túlnő a klasszikus tógazdálkodáson, mert e tevékenység részének tekinthetjük:

— a tógazdálkodást (~ 22,500 ha),

— a tározók járulékos halászati hasznosítását (~ 8000 ha),

— az emelt szintű tározók (halastavak) hasznosítását,

— a temperált vizű (szuperintenzív) halgazdaságot,

— a bányatavak halasítását, hasznosítását,

— a természetes vizeken folyó halászatot (120 000 ha) és

— a holtágak, csatornák halasítását és hasznosítását.

Az „erdészeti vízgazdálkodás" jelentősége az erdő több célú hasznosítása miatt is növekszik. Az idézett KB-határozat kimondja, hogy az „erdőgazdálkodás és az elsődleges faipar fejlesztéséhez fontos érdekeink fűződnek." Hangsúlyozza az erdő- és vadgazdálkodás összhangját és az erdők jóléti szerepét. A jóléti erdőkben nő a vízfelületek, patakok, tározók jelentősége. Növekszik az erdők szerepe a vizek védelmében a környezet és a táj fejlesztésében, a vadgazdálkodásban. Ezért az „erdészeti vízgazdálkodás” gyűjtőfogalmán ma már az alábbi tevékenységek összességét értjük:

— az erdő jóléti szerepét és produktivitását fokozó vízügyi tevékenység,

— forrásrendezés, forrásfoglalás,

— lefolyásszabályozás, vízvisszatartás (erdei patakrendezés, tározóépítés),

— vízmosáskötés,

—- vadgazdálkodást segítő vízgazdálkodás (vaditaták, dagonyák fenntartása),

— pisztrángos és horgászhelyek létesítése,

— szaporítótelepek öntözése,

— erózió elleni védekezés (szintvonal menti talaj művelés),

— véghasználati módok alkalmazása,

— védőfásítások (galéria erdők, hullámtörő erdők),

— speciális feladatok (talajvízszintcsökkentés, szennyvízöntözés, bakhátas fásítás stb.).

A szűkszavú felsorolás is érzékelteti azt a sokrétűséget, hogy az erdészeti vízgazdálkodás a klasszikus értelmezésű vízrendezéstől összetettségében, jellegében erősen eltérő.

Az élelmiszeripar fejlődése rohamosan növekvő és környezeti hatásai ma még beláthatatlanok. A tizenkilenc élelmiszer iparág közül csak a vízi környezetet legjobban érintő, hús-, baromfi-, tej- és konzervipart mutatom be néhány jellemző adattal, amelyből következtethetünk a többi iparág szennyezésére is.

A közel 40 telepítéshelyű állami húsipar, a 600-nál több vágóhíd és mintegy 600 vágóhely környezeti hatásai csaknem a teljes vízgyűjtőt érintik. Minden tonna élő állat feldolgozása országos átlagban kereken 11 m3 vízhasználatot igényel, mely közel ugyanennyi szennyvizet jelent. A szennyvizekkel eltávozó zsír mennyisége köbméterenként 8—9 kg. A húsipar átgondolt területi fejlesztése, szakszerű üzemeltetése ezért fontos mezőgazdasági-vízgazdálkodási és környezeti érdek.

A baromfifeldolgozó ipar vízigénye tonnánként 10—40 m3 (az üzem technológiájától függően.) A vágottbaromfitermelés az 1950. évi 10 ezer tonnáról 150 e. tonnára növekedett és az igény tovább nő a bontott, sütésre kész és darabolt termékek iránt.

A tejipar kb. 1,5 milliárd liter tejet dolgoz fel évente, mintegy 100 nagyüzemben, az egész országra kiterjedő több ezer gyűjtőcsarnokban. Élővizeinkre egyik legkellemetlenebb szennyezőforrás, mert 1 m3 savó egy biológiai szennyvíztisztító berendezésre 1200 lakos egyenértékű szennyvízterhelést jelent.

A konzervipar által kibocsátott éves termékmennyiség mintegy 500 ezer tonna, és vízigénye tonnánként 18—20 m3.

Az élelmiszeripar fejlesztési célkitűzéseit és a néhány iparág vízigényét, szennyvíz-kibocsátását, azok különösen káros hatásait ismerve megállapítható, hogy az élelmiszeripar szennyezése vizeinkre közel azonos nagyságú (közel egyenértékű?) mint a lakosság házi szennyvizeinek szervesanyag-tartalma. Az élelmiszeripar és vízgazdálkodás kedvezőtlen környezeti hatásai, kölcsönha-26