Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)

1979-06-01 / 6. szám

kozatosan az egész tó fürdőhelyei mentén zavaró hatására felfigyelnek, sőt a vitorlássport térhódításával a vitorlások részéről is szóvá teszik.

Keszthely úgy védekezett a múlt században, hogy a régi fürdőház áramlási holttérben levő bejáróját feladva, a Sziget-stranddal jó 200 m-rel beljebb a nyílt vízre települt, mígnem 1892-ben az új kikötőmóló tömör építménye le nem árnyékolta, bár ezen a mólón még két nyílás volt az átöblítés minimális lehetőségére, ami az 1958-as átépítéssel teljesen megszűnt. A hínár terjedése viszont tovább tart, egyrészt a

2 növekvő hajóforgalom miatt, hiszen a hajócsavaro'k által felszaggatott hínár minden íze csíraképes és a szétszóródását mindenképpen elősegíti, ugyanakkor a szerves szennyezést is fokozza.

3 Generális okként jelentkezik a tápanyag-feldúsulás a tóban, ami a jól-rosszul működő szennyvízkezelésből és egyáltalán az urbanizációs ártalmakból — először a 30-as években —, majd az ehhez csatlakozó mezőgazdasági műtrágya kimosódásokból adódik, illetve a koncentrált állattartó telepek elterjedéséből később. Az 1959-ben elkezdődött intenzív Balatonfejlesztés a hínárkérdéssel, mint zavaró körülménnyel a 60-as évek közepén találkozott. Ekkor már kibontakozóban volt a Balatonpart-szabályozási koncepció, mely a déli part zegzúgos mocsarasodásra hajlamos öbleit feltölteni kívánta, amivel az intenzív hullámzást és áramlásokat segítse, megfelelő vízmélység esetén, a hínár és a vízinövényzet megtelepedését gátolja. Ez a koncepció is csak részleges eredményt hozhatna, mint minden beavatkozás a tóban, és azt is csak a déli parti strandokon előtérben. Ott, ahol több kilométeres szabályozott összefüggő szakasz elkészült — sajnos nem sok — ott a hínár tömeges megjelenését nem észlelték.

Mivel a vízszint-szabályozáshoz az egész üdülőtó jelleg invesztált népgazdasági vagyon összetett érdekközössége tartozik, és a hajózást az üdülőjelleg megköveteli, a hinarasodás, de egyáltalán a vízinövényzet előretörése elleni védelem a tápanyag-feldúsulás, illetve a vízminőség-védelem irányába mutat.

A HÍNÁR SZAPORODÁSA ÉS TULAJDONSÁGAI

Borbás Vince a századfordulón feltárta a „Balaton Tudományos Tanulmányozásának Eredményei" című sorozatban a Balaton flóráját és faunáját. Erre az alapvető munkára hivatkozva és a személyes tapasztalatokra a lényegesebb szempontoknak a táblázatban közölteket tartom.

Környezeti igényük:

A nyugodt, csendes víztükröt szeretik, közel egyenletes vízmélységet, bár nagy alkalmazkodó képességük folytán a vízmélység a legkevésbé zavaró. Az áramló vizet még elviselik a gyökerező fajok, a hullámzó vizet már kevéssé, legfeljebb 20—30 cm-es hullámmagasságig. Károsodás nélkül ezért nagyobb nyíltvízi állománya az északi part szél alatti sávjában tenyészik a védett nádassal vagy művel zárt öblökben. Egyenes következménye az intenzív vízmozgásnak az ásványi jellegű mederfenék, ami nem kedvező, a holtterek mederfenekén viszont az iszap dominál, s annak szervesanyag-tartalma nagyobb, tehát ez is kedvezőbb életfeltételt biztosít. A két tényező együttesen alapvető életfeltétel, amihez még a fényigény is csatlakozik, ez utóbbira vonatkozóan sajnos nincs megfigyelés, hogy a fejlődés melyik szakaszában válik alapvetően döntővé.

Csendes időben, a korai magas vízhőmérséklet következtében az algák előretörése jelenthet leárnyékolást.

Mindezen szempontok összevetése adhat magyarázatot arra, hogy a hínár az elmúlt 20 évben termőhelyeit kevéssé, de tömegének mennyiségét periodikusan változtatta.

Tenyészideje:

A Balaton nyílt vizében előforduló két fajé a (Potemogeton perifoliatus) szilvalevelű hínáré és a (Myriophullum) süllőhínáré 90—100 nap. Az átlagos hőmérséklet emelkedésétől függően május végén jelenik meg a víz felszínén, július végén, augusztus első felében virágzik és magzik. Végül szeptember hónap közepén-végén alómerül. Ez a mechanikus irtás szempontjából lényeges (2., 3., 4. ábra).

Egészen más típusú és fajú az utóbbi időben előtérbe került kolokán (Stratiotes aloides), ez ugyanis nem gyökerező, hanem lebegő faj, zárt öblökben, áramlási holtterekben emeletekre rakodó évelő növény (5. ábra). A jegesedésig irtható.

Szaporodása:

A két nyílt vízi gyökerező faj a szilvalevelű és a süllőhínár egyaránt képes gyökérsarjakról, ágsarjakról és magról szaporodni. Ez azt jelenti, hogy bár a növény szára szeptemberben víz alá merülve elpusztul, a gyökér vagy annak része sarjadóképes marad.

Nyilván a gyökér, az ágsarjak, magok, illetve azok átfedési ideje összefüggésben kell legyen az előbbiekben említett hidraulikai és talajviszonyokkal is, az egyes termőhelyek mennyiségi periodicitásában.

Borbás megállapítása a századfordulón az volt, hogy ahol nád nincs, ott hínár sincs; s azt is leszögezi, hogy a déli part ásványos sovány homokos medrében és az intenzív hullámzás miatt nem tud számottevően megtelepedni.

Az északi part elnádasodott, szél alatti parti zónája és az áramlásokkal ide hordott finom szemcséjű dús szervesanyag-tartalmú iszapos mederfenék kedvező feltételeket biztosított a megtelepedésre.

Ebben a nád és hínár tarackja könynyebben megkapaszkodik, és dúsan tenyészik.

A tó vízállásának befolyása nem létfeltételeit veszélyezteti a hínárféléknek, hanem a vízállással nem „lineárisan" növekvő hullámmagasság energiatartalma, ami a víz mozgásba hozatalával hat az életkörülményeire.

A másik döntő tényező a víz hőfoka. Ezt már Borbás is megállapította, „tunyább" víznél és melegebb helyeken, mint Soroksári-Duna és Római-fürdő csatornájában, dús tenyészeteket talált.

1978. évben szeptemberig az átlagos hőmérséklet a Balatonnál 1,1 C°-kal alacsonyabb volt, mint az 50 éves átlag, s máris valamivel csökkent az előző évhez viszonyítva a hínár mennyisége. Hogy ehhez mennyiben járult hozzá a viharos napok hullámverése és c tó fel keveredése, csak hosszabb megfigyelés alapján lehet eldönteni.

A növény leírása a szaporodásban:

Egyszikű virágzó mind a két hínárfaj. A leszakadt darab „átszivárgással” (ozmózis) tovább él, míg alkalmas helyen vagy a fenékre süllyedve gyökeret ereszt. (Borbás p. 14.) Az ágból nyáron vízigyökérképlet is (adventív gyökér) fejlődik. Tarackgyökér (rhizoma) megújítója a növénynek, mert az anyatrackból oldalirányban több ágat szétbocsát, melyek annak elpusztulása után önálló növénnyé válnak.

A tarack több méteren húzódik a talajban és szerteágazó. Kitépni nehéz, mert beszakad és fokozott igyekezettel hajt.

Az irtás szempontjából igen lényeges momentum.

A tőrügy mellett rendszerint ősszel már mellékgyökér és oldalhajtás is van, ami beszakadás után főszerephez jut. Ez a „mesebeli sárkány levágott feje”, amiről számtalan új nő, állapítja meg Borbás.

A szár:

üreges, teljes hosszában ozmózisra alakult. Alkalmazkodását a vízmélységhez ízeinek megnyújtásával éri el. Vízzel és levegővel telt levelei a felmerülésben segít 3—5 m-es vízben is, amit a szár végén összeboruló levelekkel fokoz. A nehezebb sarjdarab a fenékre jutva gyökeret ereszt, de már az úszkáló darabon megjelenik az adventív gyökér. Az ágsarj a romladozó száron marad, azzal úszkál, majd a fenékre ül.

Ha szárát levágjuk, a szár darabjain a pusztuló levél tövéből mellékgyökér, ismételt tőrügy — ágrügy — mellékgyökér és így tovább . . . támad (2—3. ábra).

A süllőhínár (Myriophillum) hasonlóan szaporodik, mint a szilvalevelű hínár (Potemogeton), de ez inkább a mélyebb vizek hínárja. Egylaki virágja van, a szár csúcsa a virággal mindkét fajnál a víz fölé emelkedik. A szár végi leveleit felfújja és ízeit megnyújtva hidalja át a vízmélységet. Ez a képessége jobb, mint a másik fajé. Ez magyarázza, hogy 1975-ös fűzfői sűrű kolokán között ez a faj fel tudott csökkent mennyiségben törni a felszínre, de a szilvalevelű nem.

A felfúvódott leveleken még lemerülés előtt gyökér sarjad.

Virágzás után az érő mag a legörbülő szárral vízbe merül, részben a felpattanó héj burka löki ki.

Magon kívül vegetatív módon szapo-22