Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
EMBER. VÍZ. TÖRTÉNELEM lUcapkircaly szökökütjai A szökőkút évezredes találmány; építése, tervezése a hidraulika legkiválóbb művelőit foglalkoztatta. Látványos, szemet gyönyörködtető, csobogásának hangja kedélynyugtató, hűsíti a levegőt, felüdíti a szemlélőt. A história több különleges szökőkútról tud. a is vannak nevezetes szökőkutak. Nálunk a margitszigeti a legnagyobb és legszebb, a genfi városképhez tartozó „Jet d'Eaui" időszakos szökőkútja 130—140 méter magasba löki fel a vízoszlopot; a granadai Alhambra csodás kertjének, a Generalife-nek szökőkútjai ma is úgy csobognak, mint az arab kalifák idejében, a „rekonkviszta” előtt. A New- York-i ENSZ-palota előtti kút 150 méter magasba szökő vize a világ legnagyobb szökőkútja. Nevezetes a München közelében levő Nymphenburg szökőkútja, amelyet a század elején még ősgőzgépek tartottak üzemben. A technika történetében gyakran emlegetett versaillesi szökőkutakat a XVII. században a Napkirály, XIV. Lajos építette s a kor legjelesebb tudósai, építőmesterek buzgólkodtak létrehozásán. Az uralkodó nemcsak pompaszeretetéről és értelmetlen háborúiról volt nevezetes, hanem arról is, hogy kiváló szakértőket alkalmazott, amilyenek a közgazdász Colbert, a fizikus Huygens, a várépítő Vauban és mások voltak. Lajos mindig talált megfelelő embert vállalkozásaihoz. A Párizstól nem messze levő Versailles-ben a régi francia királyok vadászterületén XII. Lajos vadászkastélyt építtetett, de jelentősége csak XIV. Lajos idejében nőtt meg, amikor nagyszabású építkezések kezdődtek, kerteket, vízvezetéket stb. létesítettek. A régi szökőkutakat a közlekedőedények törvénye alapján építették, tehát magasan elhelyezett viztárolóból folyt le a víz a „lövőké”-hez. A víz azonban soha sem szökött fel oly magasra, mint a víztárolóban levő víz szintje, mert a csövekben keletkezett súrlódás, a levegő ellenállása rontotta a „hatásfokot”, amit tervezéskor figyelembe kellett venni. Modern szökőkutakba villamos motorral hajtott szivattyú nyomja a vizet. A versaillesi kertek szökőkútjainak megtervezése, építése, a szükséges pénz előteremtése minisztereket, építészeket, a Tudományos Akadémia tudós tagjait egyformán foglalkoztatta, végül is mondhatjuk, a királyi önkény, a jövőt szolgáló tudományos vizsgálatok megindítását is szorgalmazta. Persze valamilyen más — például bányászati — technikai berendezés országra, népre nagyobb haszonnal járt volna, de a király másként határozott. lőször 1688-ban létesült kisebb szökőkút, melynek vízszállító szivattyúit körbejáró lovak „járgánnyal hajtották. Ilyen járgányok nálunk még az 1940-es évek elején is működtek, gabonát csépeltek, szőnyegszövő gépeket hajtottak. A versaillesi szökőkút szivattyúinak hatására még szélmalmokat is felszereltek, amelyeknek kalimpáló vitorlái áttételek útján tartották mozgásban a szivattyúkat. Ezekben az időkben ha a király a parkban sétált, egy kertész ment előtte, megnyitotta a szökőkutak csapjait és egy másik kertész, a király mögött ballagva elzárta az odavezető csöveket. A szökőkutak tehát csak időszakosan működtek. A király elhatározta, állandóan üzemeltethető, minden addiginál nagyobb szabású szökőkútrendszert építtet. A megkérdezett szakemberek a királyt a milliós költségekre hivatkozva sem tudták lebeszélni, de annyit elértek, hogy több tanulmánytervet készítettek a munka megkezdése előtt. Christian Huygens, fizikus, csillagász (1629—1695), a király tiszteletbeli könyvtárosa és műszaki tanácsadója „lőporgép" tervét és modelljét mutatta be. Terve szerint jól záródó bronzhengerben mozgó dugattyú felső helyzetében, az alatta levő térben kisebb lőportöltetet gyújtanak meg. A felrobbanó lőpor gázai nagy nyomással egy csapószelepen át kifújnak a hengerből, amikor a szelep lezárul, a henger kissé lehűl és vákuum keletkezik. A légritka tér mintegy „leszívja" a dugattyút, ami karok, emelők, láncok stb. segítségével szivattyút mozgathat. 4terv a királynak nem tetszett. Egyrészt a kastélyparkok hangulatát féltette a lövöldöző masinától, másrészt a puskapor drága dolog volt, nyersanyagait — főleg a salétromot — nehezen lehetett beszerezni, azonkívül a lőpor a puskába kellett. A lőporgéptől tehát elálltak. Egyébként is a lőporgép erőgéppé fejlesztése sok időt, munkát, költséget jelentett volna, a király döntését tehát nem lehet elfogultnak tekinteni. Ehhez még annyit, hogy Huygens munkatársa Denis Papin francia orvos és fizikus 0647—1712) tovább foglalkozott a lőporgéppel, majd az abból kifejlesztett atmoszférikus gőzgéppel. Nevével még találkozunk. Riquet de Bonrepos (1604—1680) a 240 kilométer hosszú Canal du Midi építője ajánlotta, hogy „gravitációs vízvezetékiét építsenek, hasonlót a rómaiak segoviai és nimesi vízvezetékéhez (ez utóbbi hídja a híres Pont du Gard). Riquet szerint a kb. 60 km-re levő Eure folyó felduzzasztott vizét boltozatos akvaduktuson vonuló csőbe kell Versaillesbe vezetni. Terve kivihetőnek látszott, tetszett a királynak, hiszen — úgy gondolta — a római vízvezetékhez hasonló alkotás az ő nagyságát hirdeti majd. Megbízást adott tehát a munka előkészítésére. Cassini és La Hire csillagászok gondosan kitűzték a létesítendő vízvezeték nyomvonalát, elvégezték a szabatos szintezést, mialatt a király miniszterei tárgyaltak építőkkel, anyagszállítókkal, vállalkozókkal, fuvarosokkal. Tudósok, mérnökök, tervezők és kivitelezők abban a korban oly szokatlan összeműködése, a mai nagy vállalkozások kivitelezésére emlékeztet. A grandiózus terv végrehajtására a nagy várépítő Sébastien Le Prestre Vauban „a haza első mérnöke" (1633— 1707) felvonult műszaki alakulataival. A tervek, költségvetés, munkabeosztás, az építők ellátásának megszervezése stb. terén Vauban volt a vállalkozás egyik fő mozgatója. Negyvenezer földmunkás, 'katona, szakiparos kezdte meg az egészségtelen, mocsaras vidéken a munkát. Egy sor pillért felhúztak, de a vízvezetéket tartó boltozatokat már nem készítették el, a király új háborút kezdett, a katonák elvonultak, Vauban is várostromokra készült, erődítményeket tervezett, új puska és szurony bevezetését szorgalmazta, egyszóval a nagy vízvezeték építése abbamaradt. A pillérek egy része mai napig hirdeti az uralkodó önkény erejét. égül is a harmadik megoldást választották, amelyet Emde Mariotte fizikus (1620—1684) ajánlott. (Ki nem hallott a Boyle-Mariotte gáztörvényről, az állapotegyenletekről?) Terve szerint a Szajnából kiemelt vizet olyan magasra kell szivattyúzni, hogy a magasból leáramolva a szökőkutakat működtethesse. Az elképzelés alapján kezdték meg 1675-ben a „Marly-vízmű" építésének előmunkálatait. Történetét De la Force: Nouvelle Description de Chateux et Parcs de Versailles et de Marly címen 1738-ban megjelent munkából ismerjük. Szivattyúrendszert kellett építeni, ami a kiemelt folyóvizet 180 méter magasba juttatja. A folyóra épített óriási gerendaszerkezetben 14, egyenként 12 méter átmérőjű alul csapott vízikerék dolgozott s ezek 225 szivattyút hajtottak meg. Két tározó, egymás fölött a domboldalakon volt, egy pedig a legmagasabb ponton. A gigantikus ácsszerkezet és gépi berendezés Rannaquin Sualem belga építész (1644—1708) műve, aki a „fa és vas erdejét" építette fel. A folyótól távolabb levő szivattyúkat a vízikerekekről rudasművel hajtották meg. A rudasmű a lassan forgó vízi'ke-12
