Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
■ •4 Zöld forrad ’£?/• öldünk csaknem 4 milliárd főnyi lakójának mintegy j| 33 százaléka mélyen a minimális követelmények szintje alatt táplálkozik, 500 millió ember pedig az éhezés határán vegetál. E szomorú képhez tartozik, hogy az úgynevezett harmadik világban — emelkedés helyett — a termelés csökkenő irányzata jellemző. A Világélelmezési Kongresszus 1978. évi jelentése szerint az élelmiszer-termelés a harmadik világ csaknem valamennyi régiójában hanyatlóban van. Afrikában az 1977. évi fejenkénti termelési index 10 százalékkal az 1961—65. évi színvonal alá csúszott vissza. A 44 legszegényebb országban a gabonaimport 13,5 millió tonnáról, 1977—1978-ban 14,5 millió tonnára növekedett. Az egy főre jutó élelmiszertermelésemelkedés egyedül a Távol-Keleten volt megfigyelhető, miután Indiában a Zöld forradalom eredményeként lényeges javulást sikerült elérni. Természetes, hogy a világ gabonatermelésének növekedésében elméletileg még igen jelentős tartalékok rejlenek. A kép mindenesetre azt mutatja, hogy az emelkedés nem egyetlen forrása a természeti tényezők alakulása és a termelés növekedésének sem egyetlen gátló tényezője. Az egész emberiség megfelelő táplálkozásának tehát nem egyetlen eszköze a termelés. Tapasztalat szerint nagyon jelentős szerepe van az elosztás módjának is. Ha ugyanis egy országban az évi és fejenkénti élelmiszertermelés 180 kiló alatt van, ami az Élelmezési Világszervezet szerint a végső minimuma a táplálkozás követelményének, akkor a legjobb belföldi elosztási rendszer sem lehet alkalmas a lakosság emberhez méltó élelmezésre: ilyen alacsony élelmiszerátlagból ugyanis a lakosság elemi szükséglete sem elégíthető ki. De az évi, fejenkénti 180 kiló fölötti termelés sem kellő biztosíték, hogy a lakosság jelentős hányadának nem kell éheznie. A harmadik világ élelmiszerellátása csakis oly módon oldható meg, ha területén az élelmiszertermelés volumenét a szükséglet kielégítésének mértékére növelik. Ennek két lehetősége van: a művelés alá vont terület növelése, vagy a hektáronkénti termelési átlag állandó, kiegyensúlyozott emelése fejlett agrotechnikával, öntözéssel stb. Amikor 1965—1966-ban a monszun-szelek Indiát messze és tartósan elkerülték, százezrek pusztultak volna éhen, ha a fejlett országok az egész szubkontinensre búzát és egyéb létfontosságú élelmiszert nem küldtek volna. De három évvel később — az ország életében első ízben — már az is kitűnt, hogy India még sincs örök időkre nemzetközi segélyre utalva. E fordulat egy forradalmi arányú eseménynek volt köszönhető. India 1972-ben a Zöld forradalomnak és a monszun kedvező járásának köszönhetően már akkora gabonatermést takaríthatott be, hogy a még mindig éhínséggel viaskodó Bangladesnek 750 000 tonna búza szállításával siethetett segítségére. Ily módon Ázsia egyszerre lényegesen kedvezőbb helyzetbe került, mint a harmadik világ bármelyik más éhínségtől fenyegetett régiója. A fejlődés kulcsát azonban nemcsak a korábbi ötéves tervek mesterséges vízrendezésében, hanem új búza- és rizsfajták elterjesztésében kell keresnünk, amelyeket a Manilában székelő rizskutató intézet fejlesztett ki az utóbbi néhány évtized szorgos tevékenységével. E nagy hozamú növényfajták jó tulajdonságai abban keresendők, hogy az évszakonként szélsőséges időjárás-ingadozásokra nem kényesek és tenyészidejűk is jelentősen rövidebb, mint a korábban termesztett bármely elődjük volt. A szokványos trópusi rizsfajták tenyészideje (vetéstől aratásig) átlagosan 160 nap volt. Ugyanakkor a Manilában kifejlesztett új fajtáknak erre 105 napra van szükségük, amely adottság nemcsak gazdaságossági, de biológiai szempontból is rendkívül előnyös. Túlnépesedett trópusi és féltrópusi országokban ennek további előnye, hogy ahol elegendő csapadék vagy mesterséges öntözőkapacitás van, ott évenként háromszor is vethetők, amely körülmény jelentősége földszegény térségékben felbecsülhetetlen. így például Bangladesben ez idő szerint évente csak 1,46 aratással számolhatnak. Ha az aratás lehetőségét e szegény országban az új vetőmag, az ehhez tartozó agrotechnika és a rendszeres öntözés révén kettőre, sőt háromra növelik az évi búza- vagy rizshozam — esetleg mindkettő — a korábbinak kétszeresére volna növelhető. Gondot okozhat az ilyen intenzív művelési rendszer bevezetése nyomán a vetés és aratás közötti túlzottan rövid időhányad. így például Bangladesben még napjainkban is mind a szántás, mind a betakarítás művelete az ökörvontatásra épül. A kutatás másik nagy eredménye volt: olyan szárat és kalászt hozó búzafajták kitenyésztése, amelyek a talaj tápanyagát nem a levélzetben, hanem elsősorban a kalászban hasznosítják. E fejlett művelésmód velejárója a különféle műtrágyákból készített keverékek talajba juttatása. De az intenzív mezőgazdasági művelés által okozott környezeti ártalmak sem hagyhatók figyelmen kívül. Meg kell állapítanunk: nagy hozamú fajták vetésével a hektáronként elérhető 1000 kilóról 3000 kilóra, a rizs pedig 3000 kilóról 7000 kilóra növelhető. A hektáronkénti búzatermés azonban csak megfelelő fajták és agrotechnika, öntözés révén érhető el. Az ilyen módon kitenyésztett gabonafajtákat számos előre láthatatlan növénybetegség fenyegeti. Egyes térségekben roppant erős, szinte kataszrofális arányú veszteségek léptek fel, amelyek nyomán a kutatás minden eszközét a kitűnő ellenállóképességű fajták kinemesítésére összpontosították. Az eredmény igen jelentősnek bizonyult. Különösen hasznos a biológiai védekezés, amelynek hatékonyságán kívül előnye a környezetvédelem szempontjából tapasztalt veszélytelensége. A Zöld forradalom egyik kétségtelen veszélye viszont az öröklött tulajdonságok továbbvitelének szegényedése, az egyoldalúbb szelekció és tenyésztés következményeként, amely idővel szükségszerűen csökkentebb értékű tulajdonságokban fejeződik ki. Jóllehet a gazdák a szokásos műtrágyafajtákat — nem is szűkmarkúságból, hanem — módszeresen visszaviszik a talajba (foszfát, nitrogén, káli stb.) a talaj biológiai szegényedésével mégis számolnunk kell. A növényzetnek ugyanis különféle nyomelemekre is szüksége van. Különösen vonatkozik ez utóbbi megállapítás olyan mezőgazdasági területekre, amelyek évente elárasztás vagy elöntés híján nem kapják meg a nélkülözhetetlen tápanyagokat. Talajvízből, felszíni vizekből öntözött talajok nagy műtrágyaadagokat kívánnak, miközben a földből számos fontos anyag kilúgozódik. A PARASZTI MUNKA HATÉKONYSÁGA A Zöld forradalom azonban a harmadik világ parasztságától lényegesen több és jobb munkát követel, mint valaha, amikor egyoldalúan, kizárólag a csapadék mannájától várta sorsának jobbra fordulását. A földet ma már kellő időben és nagy gonddal kell megmunkálni, bevetni és learatni. Műtrágyából az optimális összetételű mennyiséget kell a talajba juttatni. A növényi betegségeket és kártevőket is kellő időben kell felismernünk és ellenük hatékonyan kell eljárnunk. A parasztságtól mintaszerű fegyelmezettséget és közösségi tudatot kell elvárni, megkövetelni különösen ott, ahol a szövetkezetek és az egyéni parasztlakosság egyazon öntözőműre van kapcsolva. Az öntözőrendszereket állandóan jó karban kell tartani. A trópusi és féltrópusi éghajlaton a növényzet órákon belül felperzselődhet. Természetes, hogy a hajtóanyagról is pontos előrelátással gondoskodni kell. Emiatt a parasztságnak kiegyensúlyozott anyagi viszonyok között kell élnie, különben a folyamatos üzemanyagellátás előfeltételei hiányozhatnak. Ha pedig valamilyen oknál fogva a beszerzéshez az anyagi eszközöket nélkülözi, könnyen hozzáférhető hitelforráshoz kell juttatni. Az intenzív gazdálkodás olyan termelési módszer, amelynek minden láncszeme pontosan egybekapcsolódik és ennek szem előtt tartása a siker egyik előfeltétele. Az intenzív mezőgazdasági termelést a régi, hagyományos, extenzív módszerekkel összehasonlítva teljes egészében szorosan összefüggő egésznek kell tekinteni, 10
