Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-06-01 / 6. szám
A kiállítás mint eszköz Információ és tudatformálás A tavaszi Budapesti Nemzetközi Vásár május végén nyitotta meg kapuit az érdeklődők előtt. A vízügyi ágazat a tavalyihoz viszonyítva kétszer akkora szabad területen és több mint másfélszer nagyobb zárt pavilonban állított ki a vásáron. A mennyiségi növekedés önmagában is nagyon örvendetes, de valódi elégedettségre csak az adhat okot, hogy ha a minőségi mutatók is felülmúlják az előző évi szintet. A kiállításrendezés — csapatmunka! Divatos szóval: teamwork. Az elméleti és gyakorlati szakemberek tollából könyvtárnyi publikáció jelent meg, de sajnos csak leszűkített szakmai szempontokat tárgyalnak. Vagy a tudomány oldaláról közelítik meg ezt az igen széles körű témát, vagy a reklám szempontjából, holott épp a nagy nemzetközi vásárkiállítások azok a helyek, ahol a kettő határai egybemosódnak. A VÁSÁROKON a tegnap kutatómunkája ad randevút a ma látogatójának, hogy a jövő termékeit bemutassa. A vásárkiállítás rendezésének egyik speciális problémája: a bemutatás színvonalának helyes meghatározása. Szembe kell nézni azzal a ténynyel, hogy a látogatók sokasága maga az ortegai „tömeg" — a tudomány doktoraitól az ábécét tanuló emberkékig — és mindenkinek nyújtani kell valami maradandó élményt. Minden kiállítás kollektív eszközökkel dolgozik, ennek ellenére az egyénhez kell hogy szóljon, különben nem érheti el a kitűzött célt: a néző tudatformálását. „A befolyásolás csak akkor lesz hatékony, ha az egyén szubkultúrája már nyílt, vagy nyílttá lehet tenni a kiállítási befolyásolás számára” — írja Beuorricaud. Hogyan érhető ez el? A sok lehetőség közül csak egyet említenék: az információt, a legtágabb értelemben. AZ EMBERI TÁRSADALOM jellemző sajátossága a kapcsolatteremtés szükségessége. Bár az információcsere alapvető eszközének az élő beszédet tartják, a kiállításrendezők számára íratlan törvény, hogy az elsőrendű információs kapu: az emberi szem! A látványra alapozott információ gyorsabban és mélyebben rögzítődik a tudatban, mint bármilyen más receptor útján kapott közlés. Maga a kiállítási terület is lehet információ alapbázis. Célszerű mindig ugyanazon a helyen kiállítani, mert a nagyközönség szeret sztereotípiákba gondolkozni („ahol tavaly látta, ott keresi az idén is”). A külső — szabad — és a belső — zárt — kiállítási teret a nézőtérrel — utak, közlekedő folyosók — egységes környezetté kell kialakítani, hangulatossá tenni, hogy még a betévedő látogató is szívesen elidőzzön. Sajátos vízügyi genius locit kell teremteni, hogy a látogató érdeklődését felkeltsük. Ezt szolgálja a tér dinamikus — vezetőként történő — kihasználása, a felületek plasztikus kidolgozása, a színskála kulturált kiaknázása. Ha sikerült felkelteni az érdeklődést, információéhséget idéztünk elő. Az információ nemzetközileg elfogagott mértékegysége: a bit..........A betűket és szavakat könnyen át lehet számolni bitre, a latin ábécé egy betűje kereken 5 bitet, egy hatbetűs szó tehát 30 bitet tartalmaz” (N. Petrovics). Az emberi memória 106—1021 bit között ingadozik. Nem mindegy, hogy milyen nagyságú információt közlünk. A kiállításoknál a „sok” mindig kevés, de a „kevés”-nek mindig elegendőnek kell lennie. Ennek érdekében él az alkalmazott grafika a kódolás lehetőségével, azaz az információt, vagy annak egy részét szimbólumokkal helyettesíti. Az ezzel foglalkozó szemiotika külön tudományág. A KÉPI INFORMÁCIÓ mennyisége csak feltételesen mérhető, mert az függvénye a néző általános kulturáltságának, szaktudásának. Nagyon sok függ a néző asszociációs képességétől. Más hatást ér el egy olajfoltos víztükröt bemutató fotó a laikusnál, mást — többet — egy környezetvédelmi szakembernél. A túl fényes felületű képek információellenesek. Becsillognak, csak bizonyos szögből láthatók egészükben, fárasztják a szemet. A túl sok, a túl színes képek is ellenségeik a nézőnek. Halmozásuk monotóniát idéz elő, ezért kell velük mértékkel élni. Ugyanez áll az azonos mértani idom szerinti nagyításokkal is. Itt sokat segíthet a jól megkomponált, merész vonalú képkivágás és a teljes falfelületeken belüli geometriai ritmusváltás. A vásárkiállítás rendezőjének fokozottan figyelembe kell venni az információáradatba belezuhant néző fáradtságát és gondoskodni kell pihentető, kikapcsolódásra alkalmas sarkokról, virágról, zöld növényzetről. A FELFRISSÜLT LÁTOGATÓ érdeklődése újraéled, asszociatív képessége megújul, újabb információk befogadására „nyitottá” válik. Ezt ki kell használni. Miután a kiállításrendező szövegben, képben (fotó, grafikon, diagramm stb.), tárgyban (eredeti, másolat, makett stb.) mindent bemutatott, új információforrásként előlép a kiállító vállalat szakembere, aki szóban mindarra választ tud adni, ami a látogatót érdekelheti. így nyeri el az információcsere alapvető eszköze: az élő beszéd fontos helyét. Szükség van azonban még valamire: nyomtatott — lehetőleg képes — ismertetőre, szórólapra, prospektusra, katalógusra stb., melyet a látogató magával vihet. Ennek kettős jelentősége van, mint információnak. Mindnyájunk legdrágább valutája az idő — ezt takarítja meg a kérdező és az informátor, ugyanakkor a magával vitt anyaggal — később, nyugodtabb körülmények között — újra fel tudja idézni a látottakat. Tanulmányozhatja, elmélyedhet az őt érdeklő problémában, tovább gondolhatja mindazt, amire a kiállításon indíttatást kapott. Ezzel az utolsó aktussal — a rögzítéssel, a bevéséssel — zárul a kiállítás közművelődési, tanítási, tudatformálási tevékenysége, végigjárva azokat a pedagógiai lépcsőket, amelyek minden tanulás rendszerét adják: célkitűzés, figyelemfelkeltés, az új anyag bemutatása, részenkénti tárgyalás, elmélyítés, bevésés. MINDEN VÍZÜGYI KIÁLLÍTÁS az ember vitális szükségletével foglalkozik. Az ágazat dolgozóit kivéve társadalmunk igen keveset tud arról a munkáról, amely lehetővé teszi számára, hogy egy csap elfordításával hozzájuthat a nélkülözhetetlen vízhez. Messze vagyunk még attól, hogy közvéleményünk a maga teljességében tudomásul vegye: az ember és a természet kapcsolata kritikussá vált, éppen a természet fölött növekedő hatalmunk következtében. „A technológia az úr, a természet a — szolga" — írja Jócsik Lajos. Kiállításaink igazi célja nem az önreklámozás, nemcsak a partikuláris vállalati érdekeket szolgáló propaganda — annál sokkal több, mélyebb, emberibb. Népgazdaságunk egyik létfontosságú ágazatáról — a vízgazdálkodásról — kívánunk szakszerű tájékoztatást adni, és ezen keresztül ránevelni társadalmunkat, hogy a közösség érdeke az ő saját egyéni érdeke is. Tudjuk, hogy az etikus szociális rend igénye mindig pozitív irányban hat, amikor össztársadalmi szabályoknak megfelelő egyéni magatartást támogat. Ezt ismerték fel azok a vízügyi szervek — idén már háromszor annyian, mint tavaly — amelyek az egyre terebélyesedő vízgazdálkodási kiállításon részt vettek. ŐSZINTÉN REMÉLJÜK, hogy az évről évre növekvő vízgazdálkodási gondjainkat nemcsak egyre feszítettebbé váló munkával, hanem a szakágazat olyan rejtett tartalékaival is tudjuk enyhíteni, mint a sokrétű információ kiterjesztése, tudatos fejlesztése, hogy az emberek vízzel szembeni — eddigi — közömbös magatartását megváltoztassuk. Dr. Pataki Zoltán 8
