Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
veszély 1971. évi súlyos olajszennyezésekor és más esetekben is a folyami védekezést a vízügyi szervek végezték, de ezt megelőzően vagy ezzel párhuzamosan az érintettek semmiféle védekezési munkát nem végeztek! A helyzetet a végsőkig a dunaújvárosi Vasmű 1974. év elejei szennyezése élezte ki. A lefolytatott vizsgálat adatai szerint a Dunai Vasműből 3000 m3 olajos massza került a Dunába. Az anyag megdermedve, mintegy 15 km-es folyamszakaszon a folyamszabályozási művek által befolyásolt partszakaszokon és az öblözetekben szétterült, kisebb része a vízzel levonult. Az üzem az eseményről semmit sem tudott, védekezést semmilyen tekintetben nem folytatott. A területileg illetékes Középdunántúli és Középdunavölgyi Vízügyi Igazgatóságok helyzetelemzése szerint „veszélyhelyzet volt”. Közel ezer vízügyi dolgozó bevetésével kezdődött meg a dermedt anyag kitermelése. A munkához kotrók, rakodók, dózerek, tehergépkocsik, kompok, uszályok, vontatók stb. tömeaét kellett igénybe venni. Rövidesen megmutatkozott a munka eredménye, amelynek során napi 100—500 tonna anyagot szállítottak vissza a Vasműbe. A védekezés utolsó szakaszában, a harmadik hét végén, már kizárólag csak kézi erőt igénylő munkák maradtak hátra; az utótisztítás, a rossz terepviszonyok és a változó vízállás miatt, még nagy erőfeszítéseket igényelt. A munkálatokat nagymértékben nehezítette a tapasztalatok hiánya, az előre nem látható következmények, az üzem teljes felkészületlensége a havaria elhárítására. A vízügyi szolgálat számára is tanulságos volt az eset. A védekezési kötelezettség tisztázatlansága mellett, a vízügy eredményes védekezésének befejezése után újabb probléma állt elő: ki fizesse a védekezési munkákat. Tisztázatlan volt, hogy az olajkárelhárítás olyan tevékenység-e mint a mentőszolgálat, a tűzoltás vagy az árvízvédekezés, ahol a költségeket az állam viseli, avagy olyanfajta tevékenység, amelyet az esemény okozójának kell elhárítania, és ha ezt helyette más teszi, a költségeit az okozónak kell térítenie. Az ismertetett esetben több tízmilliós volt az elhárítás anyagi következménye. Csak részkérdés a nagy kérdéskörben, hogy ha a költségeket az okozó üzemnek kell állnia, akkor az a védekező hatóság részéről határozattal azok átutalására kötelezhető vagy kötelező a bírói út igénybevétele. Az eset vetette fel azt a gondolatot is, hogy az elhárítás feladatait az erők arányos elosztása alapján, valahogy a gyors bevethetőség lehetőségére figyelemmel kellene meghatározni. Mindezekben a kérdésekben ma már jogi szabályozás ad eligazítást: 1978. augusztus 2-án hatályba lépett a 9/1978. (V. É. 12.) OVH számú utasítás, amely szabályzatban foglalja össze a vízminőségi kárelhárítás, így az olajhavariák elhárítási kérdéseit is. SZABÁLYZAT A VÍZMINŐSÉGI KARELHARÍTASRA A jogszabály szerint rendkívüli (váratlan) vízszennyezésnek kell tekinteni a vizek minőségi állapotát, öntisztulási képességét, valamint felhasználásra való alkalmasságát károsító vagy veszélyeztető ártalmakat. Ezek különösen — bármely szennyező forrás műszaki hibája vagy gondatlan kezelése (üzemeltetése), — baleset vagy természeti ok, — az országhatáron túlról érkező szennyezés. Rendezett mederbe terelődik a kárelhárítási kötelezettség kérdéscsoportja is. A tervezet szerint a folyók, tavak, természetes állandó és időszakos vízfolyások, valamint a közcélú vízi létesítmények tekintetében a védekezést a vízügyi szervek látnák el. A vízminőségi kárelhárítás műszaki feladatait az üzemi vizek és vízi létesítmények vonatkozásában azonban a kezelő, üzemeltető maga végezi. Ily módon tehát megoszlik a védekezési teher: első fázisban a közvetlenül érintett okozó szerv, majd ha a szennyezés élővizet érne, akkor a vízügyi szerv védekezik. Persze, a védekezés megtervezése, megszervezése és a készenléti állapot kialakítása olyan együttműködési területet jelent az üzemek és a vízügyi szervek között, amely a korábbi időkben nem létezhetett, s amely a keletnémet példával rokon. A legfontosabb rendelkezés azonban a megelőzés aiapelvének teljes érvényesülése előtt nyit utat. Ezért a vízminőségi kárelhárítás műszaki feladatait négy részre bontva szabja meg: a) felkészülés a kárelhárításra, b) a vízszennyezések felderítése, c) a kárelhárítás végrehajtása és d) a kárelhárítást követő intézkedések. A felkészülés során a vízügyi szervek kötelesek minden olyan érintettet nyilvántartásba venni, ahonnan valamilyen oknál fogva rendkívüli szennyezés, főként olajhavaria, várható. A veszélyeztető létesítményeket azután veszélyességi fokuk és a minőségvédelmi biztonsági követelmények szerint rangsorolni szükséges. A felmérésnek ki kell terjednie mindazokra az érintettekre is, akik vízhasználata rendkívüli vízszennyezéskor veszélyeztetve van. A kárelhárításhoz védelmi terveket kell készíteni. Ennek mindkét fajtáját, a területit és az országost is a vízügyi szervek készítik el. A rendkívüli szenynyezések felderítésére a vízügyi szervek tesznek intézkedéseket. A kárelhárításhoz szükséges anyagok és felszerelések beszerzéséről a vízügyi szervek a maguk védekezési területeit illetően gondoskodnak. Rendszeres gyakorlatok biztosítják majd az egységes cselekvés zökkenőmentességét. A vízminőségi kárelhárításnak veszélyességi fokozatai vannak, s ebben a fázisban a felderítéstől a védelmi munkákig az összes tevékenységfajta megtalálható. Az I—III. közötti fokozattartományban előre meghatározott rend szerint kerülnek bevetésre az emberekből, gépekből, felszerelésekből és anyagokból összetevődő erők. A kárelhárítás befejezése után fel kell mérni a károkat, az elhasznált anyagokat; meg kell állapítani a védekezés költségeit. A védekezéssel kapcsolatban felmerült költségeket az okozónak meg kell térítenie. Dr. Egerszegi Gyula 23
