Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-01-01 / 1. szám
VÍZEN, VÍZPARTON Pályázati felhívás! AZ ORSZÁGOS VÍZÜGYI HIVATAL A NÉPMŰVELÉSI INTÉZET, VALAMINT A MAGYAR FOTÓMŰVÉSZEK SZÖVETSÉGE KÖZREMŰKÖDÉSÉVEL: „A víz az életünkben” témakörben országos fotópályázatot hirdet. A pályázaton bárki részt vehet fekete-fehér vagy színes felvételeivel. A PÁLYÁZAT FELTÉTELEI: 1. A FOTÓK, a pályaművek jelenítsék meg a vízgazdálkodás körébe tartozó témákat — folyószabályozást, vízerőhasznosítást, öntözést, vízrendezést, ivóvízellátást, források és hévizek hasznosítása, víztározás, vízügyi történeti emlékeink, vízügyi létesítményeink, víz- és vízi környezet, a víz és az ember —, illetőleg ehhez hasonlatos tárgyú témákat készítsenek el s küldjék be. 2. A BEKÜLDÖTT MÜVEK nagysága 30X40 cm-es kép, a munkákhoz kérjük mellékeljék a felvétel helyét, idejét, tárgyát és kérjük tüntessék fel a beküldő pontos személyi adatait. 3. A FOTÓK ELKÉSZÍTÉSÉNEK ÉS BEKÜLDÉSÉNEK HATÁRIDEJE: 1979. augusztus 15. A pályamunkákat a következő címre kérjük küldeni: 1075 Budapest, Kazinczy u. 3/b (VIZDOK, Magyar Vízügyi Múzeum). A pályamunkák érkezését 1979. június 15-től várjuk. 4. A MUNKÁK ELBÍRÁLÁSA után eredményhirdetés 1979. október 1., melyet szaklapokban és a Magyar Rádióban is közzétesz a Bíráló Bizottság. A nyerteseket elért eredményeikről külön is kiértesítjük. 5. EREDMÉNYHIRDETÉS után a Magyar Vízügyi Múzeum fotóarchívuma közös megegyezés alapján a pályaművek közül a kiválogatottakat megvásárolja. 6. A PÁLYÁZATRA BEKÜLDÖTT MUNKÁKRA, illetőleg azok díjazására az Országos Vízügyi Hivatal 50 000, azaz ötvenezer forint jutalmat tűzött ki. A pénzjutalom mellett tárgyjutalmat is nyerhetnek a pályázók. Kérjük és várjuk, hogy országunk fotósai minél nagyobb számban vegyenek részt a nemes versengésben. Országos Vízügyi Hivatal gondolatok eqy fotókiállításról SZEKSZÁRDON a Babits Mihály megyei művelődési ház kiállítótermében rendezték meg Vesztergombi János fotóművész kiállítását. Még a véletlenül arra tévedő embernek is élményt adó volt látni a gondosan elkészített, a víz témakörét felölelő sorozatot, mert egyértelműen a természet gondjait jelentette minden odalátogatónak. A környezet dolgairól kevesebbet szólunk, mint kellene, pedig éppen a korszerűség, a civilizáció ártalmai nyomán kerül veszélybe csaknem naponként életünk tere: a természet, a környezet. „Szeretném megmutatni azt, milyen szép egy fa, egy bokor, milyen szép a víz, amikor végigsiklik rajta egy halászcsónak, megtörik rajta a fény — milyen szép egy szál fű, egyetlen sárga falevél, amikor keresztül sugárzik rajta a nap, vagy milyen szép egy gomba közelről, egy tisztás, amikor a fű között megmozdul egy gyík, vagy elugrik egy bogár. Szeretném közelebb hozni a természetet, hogy ne csak nézzék, hanem lássák, ne csak élvezzék, de ismerjék, védjék és szeressék az emberek.” EBBEN A GONDOLATSORBAN fogalmazta meg elkötelezett hitvallását a művész, s ennek jegyében várta és leste meg azokat a pillanatokat a víz mellett, hogy üzenetet közvetítsen mindenki számára a természet szépségeiről. Elgondolkodtató, hogy milyen természetellenesen bomlott meg földjeink, tájaink egy-egy foltján az ősi egyensúly és milyen óriási erőfeszítéseket kell tennünk, hogy helyreállíthassuk. Pusztulóban a talajerő, szennyeződnek vizeink, gyakran elszomorító szürkülő ködön tör át a napfény városainkban, mert növekszik a légszennyeződés. Mit tehetünk, illetőleg mit kell tennünk? VESZTERGOMBI JÁNOS képei erre keresnek feleletet. Azok közé az emberek közé tartozik, akik az élet önmaga számára fennmaradt minden szabadidejét a természet megfigyelésével töltik. A természet tűnő pillanatainak hiteler rögzítéseit adják tudtul az ő munkái, olyan hűséggel, hogy minden bizonygatás nélkül az a meggyőződés éri és hatja át a nézőt: üzen nekem valaki e képeken át a természetszeretetről. ÉVSZAKONKÉNT, vagy inkább naponként járja a Duna-tájat, a folyampartot, hogy egy-egy természeti pillanat megragadásával megállítsa az arra tévedezőt vajon ő meglátja-e azokat a szépségeket, amiket a művész. Nem a különlegességek megragadására törekszik, inkább a hétköznapi képet szeretné bemutatni a mellette gondolatok nélkül elfutó embereknek. Valamennyiünknek. Gyűjteményes anyagából mégis talán leghangsúlyosabb a víz, a mozgó, élő víz, ragyogó fényben, alkonyatban vagy akár ködben, borúban, az életben. Nem idilli világ, amit kutat és keres, ez a valóság. Érdekes, hogy a vízen ringó csónak gazdájáról tudjuk, hogy hiába merítené a Duna vizébe az ivócsanakot, az egykor éltető víz ma, így a természetben már szomjúság oltására használhatatlan. Képein, munkáin más a víz színe, mint tegnapelőtt volt. A partokon megfogyatkozott a vízimadár sereg, néptelenebb ez a Duna-part, mint amilyenről tanultunk, vagy amit néhány évtizeddel előbb megismertünk. Ezt is hűségesen visszaadják a képek, hiszen a valóság ábrázolásai ezek. MINDEN MŰVÉSZET megmérésére az idő a legalkalmasabb, és minden művészetnek értékmérője: mennyivel lettünk általa gazdagabbak. Vesztergombi János munkái azt az üzenetet sugározzák nekünk a vízről, a vízpartról, a természetről: tanuljuk meg meglátni a szépet, becsüljük meg, féltsük, óvjuk minden meggondolatlan emberi ártalomtól. Fábián Gyula 21
