Magyar Vízgazdálkodás, 1979 (19. évfolyam, 1-12. szám)
1979-04-01 / 4. szám
$eit, és levonult az év FIGYELMEZTETŐ, BÁR... ÜNNEP Egy évtized híján egy évszázada, hogy Párizsban, a II. Internacionálé ülésén május 1 -ét a nemzetközi munkásság ünnepévé tették. S nem csupán a világméretekben egyre izmosodó proletariátus erődemonstrációjaként, hanem a nemzetközi öszszefogás és szolidaritás megnyilvánulásaként is. Hiszen három évvel korábban, 1886. május 1-én négy amerikai munkástüntető esett áldozatául a haymarketi vérengzésnek — az ő emléküket megörökítendő, az amerikai munkásosztály iránti együttérzés emelte e napot örök mementóul. Némi büszkeséggel mondhatjuk el, hogy Budapest dolgozói már a párizsi döntést követő első évben, 1890-ben tömeges felvonulással ünnepelték meg május 1-ét. A kibontakozó s mindinkább megerősödő magyar munkásmozgalom történelmének legszebb lapjait jelentették ezek az egymás utáni megmozdulások az osztálykiváltságok felett őrködő úri Magyarországon, ahol a proletárt csak „aljanép,,-nek nevezték, s emberszámba vételéért is kemény harcot kellett folytatnia. Azután egy fényes május 1-e következett, az 1919-es, amely Vörös Májusként vonult be a történelemkönyvekbe, az első olyan ünnepként, amelyet a magyar proletárdiktatúra állama hivatalossá deklarált. De mintha csak Kölcsey komor látomását igazolta volna a kor: nem virult szabadság a holtak véréből. 133 napi dicsőség után elbukott a Tanácsköztársaság, s az ellenforradalom kegyetlenül letörte, ha kellett, vérbe fojtotta a magyar munkásság minden megmozdulását. Május 1-e titkolt ünneppé vált, illegális összejövetelek, munkástalálkozók apropójává. Szerepét mégis betöltötte: mélyítette a munkásöntudatot, hitté növelte a szebb jövő reményét, amely a felszabadulással 1945. áprilisában valósággá lett. Immár csaknem három és fél évtizede szabad országban szabadon ünnepeljük május 1-ét. A munkásparaszt hatalom államában igazi, beteljesült ünnep ez, ám mégsem felhőtlen. Mert sok helyütt „háború van még a nagyvilágban”,, s ama haymarketi nap szelleme most is kisért. A szabadság és ünnep óráiban sem feledkezhetünk meg tehát szolidaritási kötelezettségünkről. Örüljünk eredményeinknek, népünk jobb sorsának, de legyen gondunk a szebb jövőért küzdőkre is! Úgy, ahogyan a nemzetközi összefogást, a teljesebb munkáséletet megtestesítő Május 1. szelleme kívánja. MÁJUSI „JÖN AZ ÁR!" — hányszor csattant fel kétségbeesett figyelmeztetésként ez a pár szó az elmúlt évtizedekben, évszázadokban? Bizton mondhatjuk: kevés olyan nép él az öreg kontinensen, amelyik annyit szenvedett volna a pusztító víztől, mint a miénk. Korántsem túlzó a drámai megfogalmazás: sokszor „mint az őrült, ki letépte láncát" jött a víz, „zúgva-bőgve törve át a gátot”. A főváros, Győr, Szeged többször szinte egészen elpusztult a hatalmas természeti erő csapásai alatt, s e régiek mellé kívánkozik az az 1970-es is, amikor egész falvakat sodort el a tengernyi ár. Még máig elevenen élő kép, ahogy csónakokon, tutajokon, kétéltű járműveken mentették az emberek, ami még menthető volt: asszonyt, gyereket, lábasjószágot, s némi batyuba kötött vagyonkát. Kitörölhetetlenül él emlékeinkben a mátészalkai ingyenkonyha, s az örvénybe vesző otthonok képe. Még nagyon is közeli valóság a fáradtságtól vérben úszó kubikosszemek, s a verejtékben úszó, homokzsákoktól hajló, fáradhatatlan munkástestek látványa. Amikor az idén is felhangzott a figyelmeztető kiáltás, összerándult a gyomrunk, vészt jelzett idegrendszerünk. A kedvezőtlen időjárás, a hirtelen felmelegedés hatására felolvadt a hótakaró, a megnövekedett csapadék ismét felduzzasztottá a folyók vizét; a Tisza, a Bodrog, a Tárná soha nem mért magasságokig emelkedett. S hiába enyhült az idő, az átfagyott talaj nem engedett fel, így jelentős belvízi elöntésekkel is számolni kellett. Az igen magas, minden eddigi maximumot meghaladó árhullám elsősorban a Bodrog nyílt árterén fekvő községeknél okozott védekezési problémákat, tekintve, hogy olyan földek is víz alá kerültek, amelyek eddig még soha. De szintén több mint tíz centiméterrel túllépte az eddigi legnagyobb magasságot a Tárná Tarnaörsnél, s több mint hússzal a Tisza Tiszaroffnál. Február 2-án már 176 ezer hektár volt belvíz alatt, amelyből 50 ezer vetésterület. Hatvanöt ház összedőlt, ezerhétszázkilencvenkettő megrongálódott. Igaz, a kár mindössze néhányszázmillió forint volt, míg 1970-ben milliárdokra rúgott. Mindössze, vagy csak ... Öröm az ürömben! A dráma tehát elmaradt, a védekezés immár a szakemberek gondja volt. Nehéz elfogulatlanul szólni erről a korábbi évek mindent s mindenkit megmozgató védekezései után. Jó példa erre a Bodrog, amelynél 1974-ben csak igen nagy erőfeszítésekkel sikerült megvédeni a bal parti töltéseket, de az időközben végrehajtott erősítési munkák eredményeként a mostani 33 centiméterrel magasabb árhullám pusztán megerősített őrszolgálatot igényelt. A Tisza völgyi árvíznél is egyértelműen az bizonyosodott be: elérték céljukat az eddig végrehajtott fejlesztések; a megelőző munka szükséges, sőt elengedhetetlen. Különösen igaz ez, ha figyelembe vesszük: az ország szinte valamennyi folyóján az árhullámok magasságának és hevességének további fokozódása várható. Ennek kettős az oka. Egyfelől folyamatosan növekedtek a mezőgazdasági területek az erdőségek rovására, így csökkent a lefolyás természetes késleltetése. Másfelől mindenütt igyekeznek a lehető legrövidebb idő alatt a káros vizektől szabadulni, azokat mielőbb a befogadókba juttatni. E két hatás egyértelműen gyorsítja a vizek összegyülekezését és lefolyását, növelve az árvízszinteket. A helyzet mostani kedvező alakulása ellenére sem szabad felejteni: az ország árvízvédelmi töltésrendszerének egyelőre csak alig több mint a fele épült ki az előírt mértékben. A teljes kialakításhoz még 10—12 milliárd forint szükséges, ami a pénzügyi lehetőségeket tekintve időben 30—35 év. E körülmény jelentése, hogy a jövőben még hosszú ideig számolni kell nagy árvizek idején súlyos, jelentős anyagi erőforrásokat igénybe vevő, s mégis bizonytalan kimenetelű védekezési munkával. Sőt, a kiépítetlen vonalakon a fokozott védekezés ellenére is fennáll az árvízkatasztrófa veszélye. Ezért a jelenlegi tendenciákkal szemben mindenképpen a fejlesztés, pontosabban a megelőzés további fokozása a cél, de legalábbis az eddigi építési ütem megtartása. Az idei téli ár tehát jött, s szerencsésen le is vonult, örüljünk a kedvező adatoknak, becsüljük meg eddig végzett munkánkat. Mégis, ítéljünk túlzásoktól mentesen. A januári—februári láncát rázó „őrült" arra figyelmeztetett: SOK MÉG A TENNIVALÓNK. Az utóbbi évek arról tanúskodnak, hogy teszünk is. Túri T. András
