Vízgazdálkodás - Magyar Vízgazdálkodás, 1978 (18. évfolyam, 1-3. szám – 1-6. szám)
1978-10-01 / 4. szám
Emlékek tárháza A BALATO MÚZEUMA A Balaton fővárosán átkelve, mielőtt áthaladna az utazó a Sió hídján, balra tekintve gondozott kis parkot, benne egy mellszobrot, mögötte pediq takaros, kávébarnára vakolt házat fedezhet fel. Igaz, tábla sehol, hogy figyelmeztetné: itt várja látogatóit a Balaton történetének emlékháza, a Beszédes József Vízügyi Múzeum. Csoda mégis, hogy havonta átlag 4—5 ezren bevetődnek kiállításaira, megtekinteni a régmúlt és mai idők vitrinbe zárt páratlan kincseit. Mindjártis az első teremben fellelhető térképek vonják magukra a szemlélődő figyelmét: milyen hatalmas összefüggő vízterület volt valaha a tó a történelem előtti időkben. Húsz-huszonkétezer éve egy, az egész Kárpát-medencére kiterjedő kéregmozgás hozta létre, öblei mélyen belenyúltak a mai fűzfői, tapolcai és hévízi medencébe, a Zala völgyébe és a Somogyi hátság dombjai közé. A tó élővilága még egy évszázada is a leggazdagabb volt Európában. Több mint 100 vízi és parti madárfaj lelt itt otthonra, közöttük oly „ritkaságok", mint a kárókatona, a bölömbika, a bakcsó, a batla és a barna rétihéja. CSELEBI DICSÉRETE A tó partvonala és vízterülete persze sokat változott az évek, évszázadok során: az egykor 1000 km2 kiterjedésű Balaton ma már kereken csak 600 km2. Őskori-ókori viszonyairól csak sejtéseink vannak, jóllehet a ságvári, az öreglaki és a szalácskai ásatások számtalan lelete az új kőkorszakban, réz- és bronzkorban élt ember tóparti jelenlétére utal. A Balatonra vonatkozó első írott emlékek viszont a római korból származnak. Ebből az időszakból bukkant fel az első térkép, itinerárium, melyen a pannon úthálózatban Lacus Pelsó néven jelölték a tavat. S időszámítás után 292-ben a rómaiak építették meg a Balaton első zsilipjét is, mely a fölösleges vizet vezette el a tóból. Honfoglaló eleink természetesen már a megtépázott római maradványokat találták. De élni akartak, s éltek is a Balaton értékeivel. Arpádházi királyaink kedvelt helye lett a tómellék: a veszprémi és somogyi partok gyorsan benépesültek templomokkal, várakkal, monostorokkal és udvarházakkal. Kaukázusi életük szőlőművelési tudományát pedig kiválóan hasznosították a római szőlőkultúra újbóli felvirágoztatására. Sajnos a török korban — de még a későbbi időszakban is — hadszíntérré változott a tó és környéke: a parti nép gyakran keresett menedéket, oltalmat és megélhetést a mocsarakban. Igyekeztek is járhatatlanná tenni a Balaton partjait: szétzilálták a levezető csatornákat, hogy a tóból kiáradó víz állandóan táplálja a berkeket, ahová ellenség behatolni képtelen volt. Mégis mindez érintetlenül hagyta — ha nem is táplálta — a Balaton élővilágát, vizének tisztaságát. A tiszteletre méltó török utazó, az ország hódoló szerelmese, Evlia Cselebi még így ír erről: „Oly tiszta vize van, hogy ha az ember egy egész bárányt megeszik is, és reá ebből az éltető vízből iszik, egy kis idő múlva már újra éhes..." A mostaniból kortyolgatva alighanem megborzongana az érdemes török. HULLAMZABOLAZÓ A kései utódok közül a tó simogató vizét, s az átható Nap sugarait élvezők aligha tudják, hogy nemzeti természeti büszkeségünk kis híján az enyészeté lett. A kapzsi földvágy temetni kívánta Közép-Európa legnagyobb tavát: a XVIII. században a kor jó nevű mérnöke, Krieger Sámuel tervet és térképet készített a Balaton lecsapolására — somogyi és veszprémi birtokosok megbízásából. Jó szerencsénkre a terv csupán terv maradt. Nem úgy a reformkor szellemóriásáé, Széchenyi Istváné. De ne ugorjunk előrébb a kronológiában, hiszen már édesapja, Széchenyi Ferenc is a tó életét megreformálni akarók közé sorol. 1808- ban az ő megbízásából készíti el Nagy József azt a térképet, mely a vízszint csökkenését vizsgálja és regisztrálja: miként emeli ki a fonyódi Várhegyet a mocsárvilágból a magaslatokhoz kötő homokturzás. A haladó szellemiséget magába átértékítő fiú: István gróf vonzódása a vízgazdálkodás és közlekedés kérdéseihez tehát nagyon is érthető. E tárgykörökben folytatott híres tanulmányútján — melynek során a Desdeinona nevű bárkán 1830-ban nem egész két hónap alatt hajózott le Pestről Konstantinápolyig — ismerkedett meg az őt kísérő Beszédes Józseffel, a siófoki múzeum névadójával, ki a kornak legkiválóbb mérnöke volt. Beszédes József — később „sárvízi igazgató vízmérő" — javasolta első ízben, hogy szabályozni kell a Balatont, mert enél-12
