Vízgazdálkodás - Magyar Vízgazdálkodás, 1978 (18. évfolyam, 1-3. szám – 1-6. szám)
1978-06-01 / 3. szám
katervének megkezdéséhez mindig feltételezve, hogy az ásványi anyagok gazdaságos kitermelésének feltételei valóban megvannak. Nagy éléskamránk: a tenger FAO-adatok szerint a tengerekből 1955-ben 30 millió tonna halat zsákmányoltak, amely mennyiség a hetvenes évek elejére már a 70 millió tonnát is elérte és a legilletékesebb szakfórumok becslése szerint évi 100 millió ionná az a mennyiség, amely a tengerek és óceánok biológiai egyensúlyának veszélyeztetése nélkül lehalászható. Itt érdemes és tanulságos megjegyeznünk, hogy a világ össztermelése marha-, sertés- és borjúhúsban évi 80 millió tonna körül van, nem számítva az algatermelésben és halászatban ez ideig elért igen szemrevaló eredményeket, amelyeknek szintén a tenger az igazi bázisa. Jelentős eredményeket érnek el a tengerek és óceánok vizének mezőgazdasági hasznosításában az aquakultúra terén. A tenger egyre nagyobb mértékben az állattenyésztés bázisává érik. Igen kedvező tapasztalatokat szereztek már ez ideig is számos hal-, kagyló- és rákfajta tenyésztésében, különösen a Szovjetunió, Japán, Izrael és más országokban. Külön adatok hiányában a FAO közlése szerint az édesvízi eredményekkel együtt a hetvenes évek elején a haltenyésztés évi hozama 4 millió tonna volt. A szakértők becslése szerint ennek hozama öt-tízszeresére is növelhető. Ha az évi optimumot 40 millió tonnára becsüljük, a tenyésztési eredmény a világ jelenlegi teljes halászati eredményének több mint felét adhatná. Növeli a tengerek gazdasági jelentőségét a hajózás volumenének rendkívül gyors növekedése is. A gigászi 500 ezer tonna befogadóképességű olajtankhajók és konténerek terjedése valósággal forradalmasította a tengerhajózás korábbi lehetőségeit. Mutatja ezt, hogy a világ kereskedelmi hajóflottájának befogadóképessége 1950—1970 között megháromszorozódva csaknem elérte a 270 millió tonnát. Földünk népességének mintegy fele tengerparti sávokon él. A világ iparának szintén nagyobb fele települt part menti térségekbe vagy a partoktól viszonylag nem messze fekvő területekre. Mindez nem véletlen, mert a víz mellett minden gazdasági tevékenység kedvezőbb feltételekre talál, mint a szárazföld belsejében víztől távol eső területen. Igazolja ezt az ásványi anyagokban szegény Hollandia esete, amely jól tagolt tengerpartjával iparilag is igen gyorsan fejlődött. Majdnem hasonló kép tárul elénk Belgium, Dánia és Németország esetében is. A tengerek pozitív hatását azonban nagymértékben rontja, hogy miközben a Föld népessége megkétszereződik, a tengerek szennyterhelése a hatszorosára növekedett. Ennek egyik fő oka a hajótérből a vízbe kerülő olaj és egyéb szennyanyag, valamint a szárazföld termelő- és élettevékenysége nyomán a vízbe ömlő vagy bemosódó szennyező anyagok növekvő tömege és töménysége. Csak 1969-ben és egyedül az Amerikai Egyesült Államok tengerpartjai közelében 40 millió hal pusztult el DDT, műtrágya, higanyvegyületek bemosódásának következményeként, amit az állati szervezetekben perdöntő hitelességgel kimutattak. Riasztóan súlyos folyamat ez, amelynek késleltetése, sőt mielőbbi kiküszöböllése — amint ezt az 1972-ben megtartott világkonferencia is megállapította — , amely ellen csak világméretű összefogás és jogi rendezés erejével léphetnének fel kielégítő eredményességgel. A tenger egyéb kincsei A Föld felületének 75 százalékát tenger borítja. A tengerfenék túlnyomórészt feltáratlan kincseinek kiaknázását időközben világszerte megkezdték. A kezdeti eredmények máris igen biztatóak. A legjelentősebb a tengerpartokat szegélyező sávokból az úgynevezett kontinentális talapzat e viszonylag sekély vízzel borított térségek olaj- és földgázvagyona. Ezt az olajat szakmai mesterszóval offshore olajnak nevezik. A Föld olajtermelésének 1960-ban mindössze 9 százalékát adták a kontinentális talapzat kútjai. E szám 1965-ben elérte a 12 százalékot, a földgázmennyiség 6 százalékát is a tengerfenék kútjaiból nyerték már. A tengerfenékről érkező szénhidrogén mennyisége pedig már a 6 millió dollár összeget is meghaladta. Ezelőtt 15—20 esztendővel mindössze 4—6 ország kutatói foglalkoztak a tengerfenék olajvagyonának feltárásával. 1970 körül már 30 ország folytatott rendszeres fúró-feltáró tevékenységet az offshor olaj termelésére és 75 állam foglalkozott rendszeres kutató tevékenységgel, és az elmúlt esztendők során már az eddigi eredmények is arra utalnak, hogy a szibériai szárazföld alatt hatalmas olajmezők húzódnak meg a távol-keleti Föld mélyében. Óriási part menti lelőhelyei vannak az Amerikai Egyesült Államok part menti térségeiben is. A legnagyobb jelentőségű e szempontból a Mexikói-öböl partvidékén. A többi tengeri olajmezőt főként a Maracay- s Perzsaöböl, az Északi-tenger, Afrikában Nigéria, Zaire-Kongó, Dahomey és Angola körül fedeztek fel igen jelentős mennyiségű olajat. A tengeri olajkitermelő országok közé kell sorolnunk végül Malayziát, Indonéziát és Ausztráliát is. A tengeri olajkutak mélysége egyelőre nem haladja meg a 100—150 métert. A műszaki fejlődés távlatai az olajkutatók a partvidéktől távolabb fekvő mély vizekben fúrt kutakban is megkezdték a termelést. Kalifornia közelében a Barbara-szorosban már 500 méter mélységű kutakból is nyernek olajat, sőt az Omar Challenger nevű kutatóhajó a 600 méter vízmélységet is túlhaladva 1000 méter mélyre hatolt fúrójával a tengerfenékbe. E művelet azonban a mai technikai eszközökkel még rendkívül költséges és az 500 méternél mélyebb kutak gazdaságos kitermelése előreláthatóan csak 1985-ben válik általánossá. Ilyen módon a világszerte kitermelhető ásványolaj 40 százaléka Offshore-olaj lesz, miközben az Offshore-földgáz részesedése a világ földgáz-kitermelésében 15—20 százalékra lesz növelhető. Szakemberek véleménye szerint a part menti vizek alatt további jelentős tartalékokkal számolhatunk. Ezeknek kitermeléséhez azonban ez idő szerint még a műszaki módszerek és eszközök jórészt hiányoznak. A geológiai és minden egyéb irányú kutatómunka különösképpen a Szovjetunióban, az Amerikai Egyesült Államokban élénk, sőt erőltetett ütemben folyik, amelynek eredményeként előbb-utóbb a tartalékok kiaknázása is sorra kerül. Az ENSZ jelentése szerint 1 milliárd dollár körüli összeget fordítanak mélytengeri olaj kutatására és a kitermelési technológia fejlesztésére. Ugyancsak ENSZ információk szerint az ilyen irányú kutató tevékenységgel foglalkozó tudósok száma négyesztendőnként megkétszereződik. Ez idő szerint 45 országban nyílt tengeren 200 úszó talapzattal és berendezéssel kutatnak olaj után. Igen örvendetes, hogy a kontinentális talapzat alatt megnyitott vas-, kén- és szénbányák már működésben vannak. Ezeken kívül — elsősorban a Csendes-óceán feneke alatt — mangán-, réz-, nikkel-, kobalt-, ezüst-, arany- és egyéb ércbányákat nyitottak meg. Számítások szerint a feltárt rézérc-bányák az emberiség rézszükségletét akár 6000 esztendő, kobalt- és mangánszükségletét pedig 200—400 esztendő távlatában is fedezhetik. A sós tengervíz uránoxid készleteiből a jövendő nukleáris erőművek teljes fűtőanyag-szükséglete fedezhető lesz. A tengerek alatti lelőhelyeken kitermelt érckészlet értéke 1971-ben már a félmilliárd dollár értéket is meghaladta, ami a világ kitermelt ossz érmennyiségének csaknem 2 százaléka volt. A tenger teherbírása nem végtelen Hosszú évezredeken át a tengerek és óceánok közvetlen jelentőségét az emberiség számára csak a halászat és a hajózás határozta meg. E funkciónak a tenger mint biotóp sorsát lényegében semmiféle vonatkozásban nem értékelték. A világ élelmiszerszükséglete nyomán sem a túlhalászás veszélye nem kísérthetett, de a hajózás, az áruszállítás akkori volumene, minőségi összetétele is olyan volt, amely a végtelen tenger vizének minőségét, növény- és állatvilágának biológiai mérlegét sem fenyegette. A tenger öntisztulóképességének zavartalansága, mint tudományos és gyakorlati probléma az utóbbi 30 év változásait leszámítva soha fel sem merült. Előbb a kereskedelmi hajózás volumenének soha nem sejtett arányú növekedése, majd a tengerfenék alatti 119
