Vízgazdálkodás - Magyar Vízgazdálkodás, 1978 (18. évfolyam, 1-3. szám – 1-6. szám)
1978-06-01 / 3. szám
olaj- és egyéb ásványkincsek bányászati kiaknázása a tengeri környezet olyan arányú elszennyeződését okozta, hogy a szüntelenül növekvő szennyterhelés a tenger mint biotóp végletes megbontását, halállományának pusztulását vonhatja maga után. A szennyterhelés mértéke olyan arányokban súlyosbodott, hogy vizében számos országban már a fürdést is meg kellett tiltani. És e veszély a Föld népességének zabolátlan növekedésével szinte napról napra súlyosabb tényezővé válik. A Föld népessége évente 2,5 százalékkal, energetikai szükséglete pedig 6 százalékkal növekszik. E két mutató nagy meggyőző erővel utal a veszély mértékének súlyos voltára. A tengerfenék olajkútjai ma már a világ ásványolajszükségletének 15 százalékát szolgáltatják. 1980-ban az emberiség 25—30 milliárd barrel ásványolaj termelésének 30—40 százalékát az évszázad végén pedig a várható 70 milliárd barrel termelésnek csaknem 50 százalékát a tenger alatti olajkutak adják majd — egyre mélyebb kutak kitermelésével. Az olajtermelés és fuvarozás volumenének rohamos növekedése tehát egymagában is olyan szennyező tényező, amely a tengerek biológiai egyensúlyát veszélyeztetheti. Ennél is súlyosabb probléma azonban a tengerfenék egyéb ásványi kincseinek, különösen mangánvagyonának kiaknázása. A felszínre szállítás mennyisége az évi 400 millió tonnát is elérheti. A tengerfenéken az úgynevezett mangánrög tömege szakadatlanul újraképződik. A felszínre és rendeltetési állomásra való szállítás tehát időtlen időkig állandó feladat marad. (E kedvező jelenség eltér a szárazföldi ásványbányák adottságaitól, amelyeknek hasznos anyagvagyona, statikus és a kibányászott anyag soha nem termelődik újra.) A felszínre hozott ásványanyagok továbbítása a tengerek teherforgalmát példátlan mértékben felduzzasztják, ami végső következményeiben a hajtóanyag bemosódása, a közlekedési balesetek, a hajótér tisztán tartása és más számos tényező nyomán a tenger vizének további nagyarányú szennyeződését okozza. A kiaknázott ásványi kincsek volumenének növekedése, új üzemek létesítése, a tengerpartok népességének sűrűsödése folytán az ipari és biológiai szennyképződés mennyisége és töménysége is megnövekszik. Nyugat-Nigériában 14 mérföld hosszú, az Északi-tengeren pedig számos ennél jóval hosszabb csővezeték köt össze tenger alatti olajkutakat a szárazfölddel. Abu-Dabiban 1969-ben már az első tenger alatti betontartályt is megépítették — 500 ezer tonna befogadóképességgel, Norvégiában pedig 1 millió tonna térfogatú tenger alatti ásványolaj-tároló épült meg. Nagy gondot okoz ez idő szerint, hogy a 200 tonna befogadóképességű hajót ma még a legtöbb kikötő nem tudja fogadni. Ilyen kikötők helyett a hajók mesterséges szigetek mellett horgonyoznak le és a tankhajók rakományát kiszivattyúzva csővezetéken át szállítják a kikötőbe. Ez idő szerint 49 kikötőben működnek hasonló berendezések. Ilyen úszó szigetek a tenger alatti ásványkincs kiaknázására, dúsítására és behajózására is felhasználhatók. Hasonló megoldásra gondolnak az atomenergia termelésével és a hidrogéngazdálkodás kifejlesztésével kapcsotatban is, mely utóbbi korszakos fordulat lehet a világ energiagazdálkodásának távlati fejlődésében. A hidrogén kitermelését a tenger vizéből elektrolízis útján tervezik. Ilyen mesterséges sziget építését New Jersey közelében máris tervezik. A tengerekbe és óceánokba ömlő különféle jellegű és természetű szennyező anyagok mennyisége mai tudásunk szerint felmérhetetlen. Illetékesek a beömlő szennyező anyagok mennyiségét évi 2,5—5 millió tonnára becsülik. Mások szerint az egyes kontinensek közötti hasadékokon át a Föld mélyéből is töméntelen szennyező anyag vándorol a tengerekbe, amelynek mennyiségét egyes szakfórumok évi 100 millió tonnára becsülik. Hasonlóképpen nehezen becsülhető a DDT, a műanyagok, nehézfémek, radioaktív hulladékok stb. okozta szennyező anyagok mennyisége. Ismert adat: tengermelléki városok szennyvizének koncentráltsága évenként 4—8 százalékkal növekszik, amely az iparosodási folyamat erősödésével a népesség sűrűsödésével állandóan tovább növekszik. Az atomerőművek számának, teljesítményének növekedésével a tengerek vizének plutónium, stroncium 90 és egyéb radioaktív anyag tartalmú hulladékokkal való telítődése is növekszik és okkal vetik fel a kérdést, vajon hol van a tenger szennyterhelésének felső határa, hol van tehát a küszöb, amelyen túl a biotop vizének önregeneráló képessége már végveszélybe kerül és képtelen a belezúduló szennytömeg „megemésztésére”, és amikor az életnek ez az örök bölcsője már végveszélybe kerül: meggyorsul élővilágának pusztulási folyamata. A tengerek élővilágának nemcsak oxigénre van szüksége: benne élnek egy hatalmas körfolyamatban, amelynek szorosan összefüggő rendszerét (éghajlat, csapadék, sugárzás, felhőtakaró, ár-apály stb.) szintén a tenger határozza meg. Az óceáni környezet megzavarása a körfolyamatot is megbolygatja, netalán felbomlasztja. Növeli a veszély mérvét egy úgynevezett színergisztikus hatás, amelynek lényege, hogy a vízbe került vegyszerek olyan összetételekké, vegyületekké alakulnak, amelyek együttesen sokkal súlyosabb ártalmak okozójává válnak, mint külön-külön, ahogy az eredeti összetevők az óriás befogadóba ömlöttek. A tengerek jövőjének formálása tárgyában két eléggé ellentétes felfogás ütközik. Egyik álláspont a tengert egy végtelen befogadóképességű emésztő rendszernek tekintve, kincseinek kiaknázása során a civilizáció minden növekvő szennyterhelését e befogadóba zúdítaná. A másik szemlélet követői — és ez a tudományosan megalapozott felelős magatartás — a tenger szerepét a természet körfolyamatában az emberiség élelmiszer- és nyersanyag-ellátásában, de egész bioszféránk megtartásának szemszögéből ítéli meg és sorsát nem a véletlenre bízza, hanem a megmaradás látószögéből ítéli meg, de semmiképpen sem érdekcsoportok rövidlátó, mohó számítása, hanem az egész emberiség, a teljes bioszféra megmaradása mérlegére vetve igyekszik vele sáfárkodni. Az emberiség mai 4,6 milliárd főt számláló állományának élelmiszerellátásában a tengerek és óceánok élővilága egyre nagyobb szerephez jut. Hal-, kagyló-, rák- és egyéb fehérjetermelő élővilágát minden tudományos felkészültségünk latbavetésével nemcsak óvni, de állandóan gazdagítanunk, tehát optimális mértékben növelnünk kell. Nem kétséges, hogy ez már világprobléma és mint ilyen nem önző nacionalizmus, hanem csak az egész emberiség erőinek koncentrált bevetésével érhető el. A tengerjogi szabályok hézagai A tengerjog mai szabályait évszázadok során a szokásjog alakította ki. Minthogy pedig a tengereken évszázadokon át az úgynevezett hajósnépek, majd a 19. század óta elsősorban a gyarmatosító hatalmak uralkodtak, e szokásjog alapvető kérdéseiben ez utóbbiak váltak meghatározó tényezővé. E szokásjogot végül 1958—1960- ban az ENSZ irányításával a tengerjogi konferenciák kodifikálták. Kidolgozták a nagy, nemzetközi megállapodást, éspedig a nyílt tengerre, a parti vizekre, a hajózás és a halászat kérdéseire, majd a kontinentális talapzat merőben új fogalmát is meghatározták. Nem sikerült egyértelmű helyzetet kialakítani a parti tengersávok szélességének kérdésében. A parti államok ugyanis 3—12 mérföldön belül maguk állapítják meg parti tengerük szélességét. A parti ágyú lőtávolsága a 18. században még mindössze 3 mérföld körül volt. Ehhez igazodva határozták meg a parti vizek szélességét, amely a parti államok katonai biztonsága szempontjából is kielégítő volt. E térközt újabban hat ország 13 mérföldre terjesztette ki. További 13 állam a parti sávnak 200 mérföldre való kiszélesítését követeli. Az eltelt 20 esztendő halászati konfliktusai, mint Peru, Chile, Equador vagy az Amerikai Egyesült Államok közötti, továbbá 1972—1973- ban az angol—izlandi konfliktus e joghézag következménye. A part menti vizekben található ugyanis a kereskedelmi forgalomba kerülő halmennyiségnek mintegy 80 százaléka. De ennél is jóval nagyobb hézagot pótolna a tengerfenéki ásványvagyon kiaknázását rendező jogalkotó tevékenység. Genfben ugyanis a tengerfenék bányászati tevékenységét nem a part menti térség szélességére, hanem a kontinentális talapzat idejét múlt definíciójára alapozták. Eszerint a part menti államok 200 méter tengermélységig vagy a kitermelhetőség határáig szuverén tulajdonosai a kontinentális talapzat minden természeti kincsének. 120
