Vízgazdálkodás, 1977 (17. évfolyam, 1-6. szám)
1977-02-01 / 1. szám
Földet merítő szképerláda a „bányában”, jobbról: a Nagykunsági Főcsatorna épülő gátja társának: „Borzasztóan csúszik a bánya (ahonnan a földet hordják, itt ez a Nagykunsági főcsatorna medre). A láda úgy fáról lefelé, majd elüti a gépet”! Az éjszakai munkáról Németh László, ittezabúrai szk-réperes- festett szemléletes képet. „Az ember a zúgástól majd megsüketül, éjszaka majd megvakul, az egyik gép elölről, a másik hátulról világít. De nyáron sem jobb! Legalább 50 fok van a gépben, felforr az ivóvizünk is, de hát állandóan szomjazunk, iszunk.” S nemcsak a körülmények mostohák, maga a munka sem könnyű. Most a Haladás szocialista brigád a Nagykunsági főcsatornát építi, ottjártarnkor az 53 ezer 400-as szelvényben -dolgozták. A csatorna közepétől a gátkorona belső éle 32 méterre van. A gépek ebbe a négyméteres koronájú gátba hordják a földet, majd az üres ládával leereszkednek a gát rézsűjén, a padka után a meder kettő és feles és négyes rézsűjén is, felfelé haladva a bányában (mederben) telemerik a ládát földdal, s ezt ismét elterítik az -épülő gáton. A ládába a föld nyerése, töltése nem éppen egyszerű: hörög, üvölt a gép, vonaglik jobbra, balra, mégis alig haladgat fölfelé. Ezért állított be a Haladás brigád egy -gépet, amelynek csak az a dolga, -hogy a merítő ládákat tolja, segíti. Kipróbáltam: elég félelmetes-, s nem is veszélytelen dolog a sok rézsűn, főleg a meredek kettő és felesen leereszkedni a hatalmas gépekkel, viszont csak innen, lentről föltekintve érzékelhetők igazán a Nagykunsági főcsatorna impozáns méretei. Reggelenként, amikor láttam a földmunkagépészek véres szemeit, nemigen csodálkoztam, hogy nagy a munkásvándorlás. „Tíz éve jöttem ide — mondja Németh László —, de az akkoriak közül már csak Cseh Laci bácsi van itt. A tíz esztendő alatt ebben a brigádban megfordult vagy ötven ember.” Most huszonötén vannak brigádvezetővel, üzemanyagossal, gépirányítóval, takarítónővel, gépkocsivezetővel együtt. Most már istenes! De régebben? A jászladányi Töröcsik János szerint ilyen volt úgy 15 évvel ezelőtt a földmunkagépész élete: „Platós Zetoron szállították az embert, csak két lóca volt rajta. Eső volt, áztunk: fagy volt, fáztunk. Havazott? Lesepregettük a lócáról, ráültünk. Hej, de sokat csavarogtunk, két hétig itt, két hétig ott, ettől fáj most a lábam. A kaja? Reggel szalonna, ez még elment, de délben is ez volt, nem hordtak ebédet, mint most. Este koszosán, olajosán irány a szállás, akkor, ugye, még nem volt arra lehetőség, hogy kimegyek rendes ruhába és átöltözöm. Nem volt elég ember, emiatt aztán még szerelő is voltam. Azt kérdezi a főnök, van papírja? Van hát, szakmunkás! Milyen szakmunkás? Férfiszabó! Ez aztán jól összevágott, ugye? ...” Ide sokfelől érkeztek az emberek, ahogy Szekeres Miklós szólódózeros mondja „a kapa mellől, a varrógép mellől vagy a borbélyműhelyből is ...” Nincsenek tehát olyan egységes hagyományaik, minit a kubikosoknak, s a földmunkagépészek összetartozásáról megoszlanak a vélemények. Az abonyi Szekeres Miklós szerint például „a kubikosok összetartóbbak, mindent kiharcolnak maguknak. Őket már régen szállították, amikor mi még úgy mentünk dolgozni, ahogy tudtunk. A gépészek mások, nem olyan egységesek, a termelési tanácskozásokon csak Fejbólintó Jánosok, viszont a kubikosok ott is kinyitják a szájukat. Nem mondom, a gépészek is megpróbálnak összefogni néha, de amikor kijön a közvetlen főnöküknél egy fejjel magasabb Valaki, akkor berezelnek, oda az egység”. Donkó Rajmund brigádvezető szerint egységes a brigád, főleg „ha nincs meg a pénzünk. Szeptemberben volt ilyen baj: amikor kijött a főnök, leállt minden gép, jöttek az emberek, hogy ha nem fizetnek, elmehetünk mi máshová is dupla pénzért. Az idén háromszor volt órabéremelés, mert sok ember elment. A mi brigádunkból is négy ember akart elmenni augusztusban a Földgép Vállalathoz, de kaptak egy kis pénzt, így aztán maradtak”. Mint a cirkuszosok A szkréperesek igazi vándoréletet élnek. Ök rendszerint hozzáteszik: „mint a cirkuszosok”. Ezzel a lakókocsikra utalnak. Mert hétfőnként jön a brigád autója, minden földmunkagépészt- -felvesz a falujába, s a munkahelyre röpíti a mikrobusz. Most jó dolguk van az embereknek, mert a lakókocsik a Mezőtúr és Túrkeve közötti út mentén állnak; sokszor van úgy azonban, hogy eldugott helyeken táboroznak, s ha a kocsi nem bír a sárral, gyalogolni kell néhány kilométert. „A lakókocsi az igazi otthon!” — mondogatják, s ezt azzal indokolják, hogy itt öt napot élnek le egy hétből, otthon a családdal pedig csak kettőt. Ezek az „otthonok” hatágyasok általában, olajkályha fűti őket, petróleumlámpa világítja. A brigád takarítónője, a kiskörei Himer Boldizsárné szorgalmasan végzi reménytelen munkáját; reménytelen, mert ilyenkor a kocsiból mindjárt sárba lép az ember, s rögtön behordja. A tragédiákkal terhelt életű takarítónő mégis szívesen dolgozik itt, hiszen mint mondta, megbecsülik az emberek, s ennyi1 pénzt máshol nem keresne, ami fontos, mivel három gyermekét egyedül neveli. Itt pedig jól elvan kis „verébkunyhójában”, ahogyan az emberek az egy34